Szemelvények Tomaji Attila verseskötetéből

Ha emlékezne

Viszi levelek s kövek könnyű porát a folyó,

harang szól, hangja a vedlő partok közti

függőleges horizontra verődik, s ő, kinek

neve is van, rácsodálkozik az örökmozgó

tájra, s mielőtt könnyű szívvel túladna

néhány szorosra szőtt ideán s letenné

rangját, összes birtokát a kopott küszöbre,

hogy a nyíló erdőöl vagy a csukódó víz

befogadja és zúzza, törje tovább, meglátja

a víz felett suhanó fényalakokat, aranyszálon

tartja szárnyuk rendjét egy erős kéz –

És mert emlékekből összefércelt test a lélek,

emlékszik a hordatánc habzó szégyenére,

a gőg sivatagára, szavak árnyékára, mert

élőlény az emlék, mint a meg nem írt könyvek

s a vak tárgyak szürke szeme, Oblomov és

Miskin pár szava, hősök titkos gyerekkora,

bölcsőből eredő halálmagocska, az életre kelő

idő skorpiója, az üveg mögött lakó fiú nehéz

álma, pofozott arca, a köröm bor tükrén ülő

félholdja, strófák és antistrófák beszélgetése,

halva is él minden, mint régi lányok lépése

a gangon, hangjuk azóta is ott dobog egyre,

hozzák ölelni, árnyékba forgatni a testet,

emlék már, ahogy szemébe harapott az ég

szája, de most, hogy elragadja a fájdalom

forró hullámverése, s visszanéz kincseire,

mind odaadná, ha emlékezne, ha hallaná,

mikor anyja először súgta fülébe szép nevét –

Véletlen

Csupa véletlen a vers,

szavak, hangok véletlenje,

mint egy nép múltja a lusta

vizek partján, állatok vonulása

az erdőn, a szél, ahogy szalad

a csillagok alatt, hangok, szavak

véletlen egymásutánja, mikor valaki,

akárki írni kezdte, amit hall és lát,

elárasztva a tájat, s az érintetlen

ég alatt a szó messze lendült,

mielőtt visszahullt volna.

Egy hang hirdetni kezdte a lüktető

centrum kiáradó igazát, s lobogott

a vers, mint a nap, mint a homlok.

Ez akár igaz is lehet, nem tudom.

Zuhanás volt, az biztos.

Egy különös éjszaka

Ülök este a parton, nézem, mit látni

enged a Gazda, a víz hosszú homlokát,

vállait (lüktető, hullámzó dombok),

sűrű haját (jelölt törzsű fák), itt-ott

hulló hajszálait (felcsapó madarak),

szemeit is (kagylók s kövek), mindet,

az egészet, de nemcsak befelé árad

a tóduló képek sokasága, meglátom,

miről azt hittem, már a múlté, a hóba

fagyott hegyek tetejét, folyók forrásait

s deltáit, a sóbányák és aranybányák

tárnáit, a csontokkal teli barlangokat,

a lisztelő malmokat, eltiltott tavakat

és hasadékokat, a kivágott fasorokat,

az ürülő falvakat s bányavárosokat,

várak, kastélyok kiemelt sarokkövét,

a harangtalan tornyokat, hol magyarul

énekeltek, akik később halomra haltak,

vagy csak lépre mentek, látom az

elsápadt földek fölött a nap s a hold

arcát, árnyékukban anyanyelvemen

imádkoztak, akik éltek is itt, meg nem

is éltek talán, a menekülő virradatot,

a holtvágányra tévedt keserű napokat

és különös éjszakákat, a három lovas

behemót árnyát, éhínségét, háborúét,

hódoltságét, századok csődjét, látom,

hogy minden, mi oda került, annak

csak oka van, de célja nincs, ezért

nem csukom le a szemem, nehogy

elrebbenjen, amit a terhelt retinán

át is látok, az érvényessé hazudott

határokat, a lemerült hazát, Európa

kivájt köldökét, az Umbilicus Mundit,

élők s holtak helyét, a buzgó sebet,

ez isteni ínyencfalatot, ahogy illatozik

s vérzik az idegenben, mások asztalán,

mások leokádott, ünnepi abroszán –

Alkony lángja. Ül a parton, hitehagyott,

egy szál ember. A változatlan ég alatt

keserű levében főve fordul a Föld,

s mint sorvadó ínyből a fogak, látja

hullani az áruló csillagokat. Homlokok

céltáblája vakít az éjszaka különös egén,

s üvöltés, hosszú üvöltés tör be a tájba:

mintha ezer évek összetört üvegén

bolyongana valaki, mezítláb járva –

(Fekete Sas Kiadó, 2021)