Valenciában, az Araña barlangban egy kb. 8000-10000 éves sziklafestmény egy embert ábrázol, ahogy egy fa belsejéből mézet gyűjt. Ez a legrégibb forrásunk arra, hogy az ember méhészkedik. No persze, ez még nem tekinthető a mai értelemben vett méhészkedésnek, inkább csak mézvadászatnak. Vélhetően nem is tisztán ették a mézet őseink, hanem lépestől, virágporostól és persze lárvástól.

Nem sokkal később, a folyó menti civilizációk kialakulásakor, a letelepedésnek köszönhetően a méhészkedés tudománya is ugrásszerű fejlődésnek indult. Kezdetben megjelölték a méhcsaládoknak otthont adó fákat, sziklarepedéseket, de csakhamar már a méhészek maguk által készített műodúkban, vesszőből, nádból készített kasokban tartották a méheket.

Az ősi Egyiptomban nagy kultúrája volt a méhészkedésnek, a méz a jólét és gazdagság szimbóluma volt. A legrégebbi innen származó méhészeti ábrázolás az óbirodalmi Niuser naptemplomában található, de sok más hieroglifa és papirusztekercs is őrzi eme ősi foglalkozás emlékét. Innen tudhatjuk, hogy ebben a korban már vándoroltatták a méhcsaládokat Felső-Egyiptomtól Alexandriáig, és már nemcsak a mézet, hanem az egyéb méhészeti termékeket – méhpempő, viasz, propolisz – is gyűjtötték, és az élet számos területén felhasználták azokat. Akárcsak napjainkban, a fáraók idején is kozmetikumok és orvosságok alapanyagát képezték a méhektől kapott értékes alapanyagok. Az Ebers-papirusz, amely gyógyászati recepteket tartalmaz, több mint 300 helyen említ olyan elegyeket, melyek mézzel készültek. A méz tartósító hatását is felismerték, a korszakra oly jellemző balzsamozáshoz is felhasználták. Hogy mekkora becsben tarthatták a mézet, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a legrégibb méz is innen, egy királysírból került elő, igaz, bebarnult, megkövesedett állapotban.

Az ókori Görögországban a méhészkedés oly nagy tiszteletnek örvendett, hogy külön istenük is volt, Arisztaiosz. A mitológia szerint szerelmes lett Euridikébe, és amikor az elszaladt előle, halálra marta egy mérgeskígyó. A nimfák büntetésből elpusztították Arisztaiosz méheit, aki nagyon nekikeseredett a halott méhek látványának. Barátja, Proteusz azt javasolta neki, hogy Euridiké tiszteletére áldozzon fel négy birkát és ugyanannyi ökröt. Miután ezt megtette, a méhek tetemeiből új méhek keltek életre.

Pitagorasz úgy tartotta, hogy a méz szüli a gondolatokat, és a megszületett ideákat kristálytisztává szűri, ezért tanítványaival rendszeresen mézet evett a kenyér mellé. Ovidius a mézet nemcsak a tudás forrásaként, hanem szerelemfokozó szerként említi. A méhpempő mint afrodiziákum a mai napig több kultúrában is ismert.

Hippokratész a különböző betegségekre, lázra, sebre, emésztési zavarokra is ezt rendelte orvosságnak. A mézes borogatás megakadályozza a gennyesedést, és segíti a bőr regenerálódását. A mézes tejet a légúti megbetegedésekre rendelte, a legyengült emberekkel pedig mézes bort itatott.

Heinrich Schliemann amatőr régész, Trója felfedezője, ásatásai során 2900 éves mézzel és viasszal átitatott bőrmaradványokat talált, és olyan cserépedényeket is fellelt, amelyeket vélhetően a lépek kicsorgatására használtak.

A római mitológiában Bacchus, a bor és a mámor istene fedezte fel a mézet, és ő tanította meg a méhészkedést az embereknek. De nem csak a mítoszokban olvashatunk a méhészkedésről; Vergilius egy teljes értekezést írt a témában, rengeteg gyakorlatias tanáccsal, s részletesen leírta a méhkas működését.

Noha a Lucullusi lakomáknak is minden bizonnyal állandó ínyencsége volt a méz, Rómában sem csak a mézet tartották nagyra, sok méhviaszt használtak a hétköznapjaikban; gyertyák és fáklyák készítéséhez, az írótáblákhoz, szigetelésre is használták, de a házi istenszobrokat is ebből készítették, és persze – akárcsak Egyiptomban vagy Görögországban – a fejlett kozmetikumiparnak is fontos alapanyaga volt.

A birodalom terjeszkedésével a méhészet tudományát is terjesztették, ennek köszönhetően terjedt el Európában. A Kárpát-medencébe érkező magyarok is megőrizték ezt a mesterséget, s a mai napig jelentős méztermelő ország a miénk.

Első írásos emlékünk a méhészetről Szent Istvántól származik. Államalapítónk a zalavári adományozólevélben rendelte el, hogy az apátságot méhészetében senki se háborgathassa, és az apátságnak évenkénti tizenkét font méhviasz jár. Az egyháznak joga lett tizedet szedni a mézből és a viaszból, de a királyi kincstárat is gazdagította a mézeshordónként fizetett vám.

A középkorban Európa szerte, így hazánkban is hanyatlott a méhészkedés. Ennek Mária Terézia vetett végett; 1770-ben Bécsben méhészeti főiskolát alapított, és az egész birodalomban ösztönözte a „modern” méhészetek létrehozását. Hazánkban a bécsi főiskola alapítása után alig egy évvel Tessedik Sámuel a szarvasi iskolájában bevezette a méhészeti alapismeretek tárgy oktatását. A temesi bánság méhészei a piacra jutó méz minőségének megvédéséért társulatot alapítottak; ez volt az első magyar méhészszövetség. 1776-ban királyi rendelet törölte el a méhkasok utáni tizedfizetési kötelezettséget, és ezzel elhárult a legnagyobb akadály a méhészetek újbóli elterjedése elől.

Pánczél András