Haklik Norbert írása Viktor Pelevin Omon Ré című regényéről

Régóta a magyar Pelevin-rajongók kívánságlistáján szerepelt a szerző debütáló, Omon Ré című regénye. A mű eredetije 1993-ban látott napvilágot, és ezt 2001-ben, a JAK-Osiris közös kiadásában követte a magyar változat, Bratka László sajnos már lezárult műfordítói életművének egyik szép darabjaként. Tehát ha várt volna még egy évet az új kiadással a Helikon kiadó, akkor elmondhatnánk: egy gyermek nagykorúvá érik azalatt az idő alatt, amióta a Pevelin-kötet hiánycikk. (Rákerestem az első kiadásra az antikvarium.hu oldalon: egyetlen példány sem kapható belőle, csak előjegyezhető.)

Kétségkívül megérte várni az újrakiadásra. Pelevin regénye ugyanis remekül példázza, miért szokás a szerzőt a kortárs orosz irodalom fenegyerekeként emlegetni. Az Omon Ré ugyanis sci-fi paródiába oltott posztszovjet szatíra, és jóval több is annál: hol keserédes, hol ébenfeketébe hajló humorú látlelet arról az egyént a közösség érdekében bármikor (ön)feláldozni kész attitűdről, amelyet szovjet mentalitásként szokás nevezni.

Már maga a regény címe is abszurd poén – Omon Ré ugyanis a történet főszereplőjének a beceneve, amely nem csupán az egyiptomi napisten, Ámon Ré nevének orosz változatára utal, hanem a különleges rendőri erőkre (OMON, mint Otrjad Milicii Oszobovo Naznacsenyija) is. (Tegyük hozzá: Omon csak bronzérmes a legidétlenebb nevet viselő regényszereplők versenyében: Dkepga Vlagyilenovics Pidorenko például úgy kapta nevét, hogy apja „saját keresztnevét a Vlagyimir Iljics Lenin név első betűiből, a fiáét pedig a »Dzerzsinszkij Kerület párt- és gazdasági aktívája« szavak rövidítéséből állította össze”, ami azért is remek döntés, mert „a Dkepga és a Vlagyilen nevekben összesen tizenöt betű volt, ami megegyezett a szovjet köztársaságok számával.”

Omon a lehető legjobbkor születik, már azt tekintve, hogy rá se hederít a „nyugati szabadrádiók és a mindenféle szolzsenyicinek” műveire. A repülés érdekli csupán, az is leginkább csak azért, mert belépőt jelenthet az űrhajózás világába. Amikor először találkozik a „csillaghajó” szóval a fantasztikus regényekben, Omon azt hiszi, hogy az a szovjet űrtechnikai eszközökön látható vörös csillaggal van kapcsolatban. Így hát hősünk remek alanynak tűnik arra, hogy az amerikaiakkal folytatott űrverseny egyik legújabb fejezetének kulcsszereplői közé válasszák. A világűr feletti uralomért folytatott hajsza eme mérföldköve pedig annak a szovjet űrszondának a Holdra juttatása lesz, amely egy holdjárót helyez majd égi kísérőnk felszínére, mely – miután megtesz hetven kilométert egy holdhasadékban – rádióbóját telepít, hogy az aztán a rádiójelekké átalakított BÉKE, LENIN és CCCP szavakat továbbítsa a kozmoszba. A Szovjetunió ezzel az akcióval egyúttal azt is demonstrálni kívánja, hogy űrprogramja „alapvetően automatikus eszközökre támaszkodik, emberéletet az amerikaiak kockáztatnak”. Csakhogy éppenséggel a kellő technológia hiányzik ehhez, elvégre – mint a regény egyik szereplője, Mityok fogalmaz – a világháború utáni első szovjet kísérleti atomrobbantás megtörténtére is inkább az lehet a legészszerűbb magyarázat, hogy „negyvenhétben még kényszeríteni lehetett kétmillió politikai foglyot, hogy egyszerre ugorjanak egyet”. Így kerül a képbe Omon, valamint néhány társa, a szovjet automatizmus kulcsfontosságú alkotórészeiként. (A poéngyilkosságot elkerülendő itt nem részletezem, milyen konstrukció hivatott gondoskodni például a holdjáró előrejutásáról – legyen elég annyi, hogy az erről szóló passzust nemigen ajánlatos tömegközlekedési eszközökön és közterületen olvasni, hacsak nem vagyunk készek vállalni annak ódiumát, hogy nevetőgörccsel okozunk közbotrányt.)

A Pelevin-regény úgy alkotja meg a Capricorn One című, Magyarországon Földi űrutazás címmel bemutatott amerikai filmklasszikus szovjet világra szabott ellenpárját, hogy egyúttal a szovjet mítosz elé is könnyfakasztó humorral tart görbetükröt. Ennek sikerét pedig nem más szavatolja, mint hogy a szerző a lehető legjobb értelemben vett gátlástalansággal ontja ránk a kommunista zsargon és haladásról szóló lózungok nyelvi paneljeit, legyen szó a „kozmikus automatizálás általános elméletéről” szóló előadásról, vagy a Hold marxista-leninista elméletének alaptételeiről akár. A Szovjetunióba látogató Kissinger medvevadászatáról, valamint az első szovjet űrhajóssal, Lajka kutyával való találkozásról szóló részek szintén garantáltan megdolgoztatják az olvasó rekeszizmait.

Viktor Pelevin bemutatkozó regénye tehát sikerrel viszi véghez azt a bravúrt, hogy egy olyan történetből, amelyet egyetlen szovjet viccbe is bele lehetne szuszakolni, olyan szatírát kerekítsen, amely a szovjet mentalitás, valamint a kor kliséi és mítoszai elé is görbe tükröt tart. Ráadásul a regény regiszterei a nosztalgiától és a gyermeki képzelet fennkölt naivitásától a hol vaskos, hol pedig feketébe hajló humoron át egészen a tragikumig a legkülönfélébb hangokat szólaltatják meg mindig indokoltan és remek arányérzékkel – alighanem azt is garantálva, hogy aki ezzel a kötettel kezdi az ismerkedést a kortárs orosz próza fenegyerekének munkáival, az alkalmasint kedvet kapjon rá, hogy az Omon Ré első hazai kiadása óta megjelent másfél tucatnyi Pelevin-művet is mielőbb a könyvespolcán tudhassa.

(Helikon, 2018; fordította: Bratka László)