Gáspár Ferenc írása Bene Zoltán Igazak című regényéről

Az idősebbek még talán emlékeznek Antonioni 1976-ban készült filmjére, a Foglalkozása: riporterre, melyben a főszereplő (Jack Nicholson) belebújva egy másik ember személyiségébe, új életet akar kezdeni, valahol Észak-Afrikában, de természetesen ez nem sikerülhet neki, mint ahogy Pirandello regényhősének, Mattia Pascalnak sem, hiszen az új környezetben, az új ismerősök és rokonok révén ugyanolyan – vagy a régebbinél még súlyosabb – problémák és konfliktusok várják a megszokott személyazonosságukból kiugrani igyekvőket.

Bene Zoltán Igazak című regényében is valami hasonló történik a főhőssel, Igaz Gergővel, pedig ő nem akar teljes személyiségcserét, csupán a jelenkor zavaros világából szeretne valamiképpen kimaradni, de ezt sem teljesen meggyőződésből teszi… Ugyanakkor az Igazak cím rögtön arra utal, hogy nem csupán az ő életét olvashatjuk figyelmesen, hanem irodalmi elődeihez hasonlóan más családtagjaival is megismerkedhetünk a regény lapjain. De míg Gorkij Az Artamonovok, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek vagy éppen Fekete István Zsellérek című műveiben közvetlenül egymás utáni generációk életét követhetjük nyomon, addig Bene könyvében több nemzedéket átugorva olvashatunk egy 1818-as Igaz Gergelyről, illetve egy évszázaddal később élt 1918-as Igaz Gerőről. Bene Zoltán feltehetően 2018-ban kezdte el írni a regényét, s ha ez az évszám konkrétan nem is szerepel a műben, azért mi olvasók ráismerhetünk a Covid előtti vidéki életre, a zsákfaluk nyomorúságára, illetve az oda beköltöző külföldi maffiózók gátlástalan nyomulására, bár ez utóbbi inkább a kilencvenes évek világát idézi.

Az Igazak cím egyértelműen a férfi főhősök morális elkötelezettségére utal, de nem szájbarágós és didaktikus módon, mint hajdan a szocreál művekben, hanem hosszú, eleinte lassan hömpölygő, sokszor elágazó, majd fő csapásirányként visszatérő és egyre gyorsuló történetekben, melyek végén gyakorlatilag mind a három főhős elbukik. Hogy miért történik mindez, az nem egyértelmű, talán a véletlen műve, hiszen nem foghatjuk életünk balszerencséjét az örökké változó világra, mert nagyjából ez az egyetlen örök igazság a földön. Arról nem beszélve, hogy mi magunk is állandóan változunk. Talán az a megoldás, amit egyes buddhista filozófusok vallanak, vagyis hogy egyéni tudat tulajdonképpen nem létezik, csak tudatáramlatok vannak, így a környezetünkben megjelenő emberek áramlatai hatnak a miénkre… Természetesen ez a megállapítás mindjárt magában hordja saját maga ellentmondását is, mert feltételezi, hogy az áramlat állandó valami, mintha pont az egyének tudata lenne…

Mielőtt az olvasó azt gondolná, hogy a recenzens elkanyarodott a témától, nyugtassuk meg, hogy rengeteg filozófiai (irányzatok, szerzők stb.) szöveg olvasható a könyvben, s legmarkánsabban Kant jelenik meg az időről és térről való fejtegetésével (egyszer), s legfőbb és legismertebb tétele a csillagos égről és a benne élő erkölcsi törvényről (kétszer).

Nagy mű az Igazak, és mint sok hasonló roppant munkában, ebben is olvashatunk nyomozásról, kincses ládáról, kettétépett térképről a XIX. századi részben, Szeged francia megszállásáról és egy igazi detektívregényre hajazó nyomozásról a XX. századiban, és valami hasonlóról a XXI. századiban. Igen, hasonlóról, mert a legújabb korban már semmi sem olyan vegytiszta és követhető, mint régen, még akkor is, ha az a régi is meg volt kavarva alaposan. Hiszen ki gondolta volna, hogy valójában miért indul el a szappanfőző Igaz Gergely 1818-ban Szegedről Budára télvíz idején, viszontagságos utakon, jeges Dunán átkelve? (Jelképesen és valóságosan harminc ezüstért, de nem tudhatja, mi van a ládában, amit magával hoz.) Miért szegődik mellé az úton egy félszemű és kirúgott színész meg egy börtönt is megjárt haramia? És miért nem foghatja el a gyilkost Igaz Gerő detektív 1918-ban, pedig már tényleg forró nyomon jár? Miért és hogyan szól bele a titkosszolgálat az ő nyomozásába, s miképpen kavarodnak bele a szövevényes történetbe az Ébredő Magyarok és a kommunisták?

Mindezek a – regény lapjain felgöngyölített – rejtélyek ellenére a régi történetek valamiképpen mégiscsak egyszerűbbek, jobban követhetők, a maiban sokkal több az anekdotikus elem. Ugyanakkor ezek a „szomorú anekdoták” is a fő szálat erősítik: például ilyen, amikor valaki elmesél egy Igaz Gergő huszonegyedik századi, alföldi történetéhez hasonló dunántúli esetet, vagy ilyen Gergő szerkesztője félrészegen ecsetelt sztorija a válásáról és a nők megbízhatatlanságáról.

Szintetizálni akaró mű ez, roppant vállalkozás, a széteső kapcsolatokról, a közösségek megszűnéséről, maffiauralomról. Kicsit mintha a másik nagy művet, az Isten, ítéletet folytatná ebben a szerző, amikor egy tizennegyedik századi történetben festette le a szakrális világ megbomlását. (Utal is rá egy helyen a könyvében, mintegy visszatérő motívumként.) A világ ugyanakkor gyakran megbomlik, s egy idő után (többnyire) megint a helyére kerül minden, ám Bene Zoltán ezt még nem látja. Vagy nem akarja. Nem szándéka ezt a még meg nem élt jövőt bemutatni, könyve nem akar olcsó, melodramatikus lányregény lenni. Így a jó szándékú férfiak, az „igazak” valamennyien elbuknak ebben a műben, a nők között sincs sok reményt keltő személyiség, talán kettőt kivéve. Az egyik Anna, a XIX. századi Igaz Gergely második felesége, a másik pedig a jelenkori Gergő Emese nevű nővére. Az utolsó mondatokat is tőle halljuk a vérről, mely összeköt minket generációkon át, mint az egyetlen biztosnak tűnő dolog ebben az életben.

Hogy aztán ez a tény tényleg annyira biztos-e, azt döntse el majd az olvasó. Mindenesetre a riporter, a jelenkori Igaz Gergely, amint a töredékes naplókból feltárja ősei történetét, nem sok jót jelent nekünk sem a múltról, sem a jelenről. De nem is tehet mást. Itt állok – mondja egy mai Lutherként Bene Zoltán –, másként nem tehetek. Itt írok. Ennyi jutott egy Covid utáni, háborúba fulladt világban.

(Kortárs Kiadó, 2023)