1929. március 17-én Martin Heidegger, a század legnagyobb filozófusa belépett Davos nagyszállójának kapuján. Nem akármilyen szálloda ez. A Grand Hotel a század egyik legnagyobb regényének helyszíne. Igen, a Varázshegyről van szó, amelynek főhőse, Hans Castorp lelki-szellemi fejlődésének e fontos időszakát ugyanitt, önkéntes mentorainak véget nem érő vitái tanújaként éli át. A két oktató, a két nemes ellenfél, Settembrini és Naphta két világszemlélet (vagy ami ugyanaz: két világ) felkentjei. Konzervativizmus és lázadás, humanizmus és anarchia, klasszikus rend és avantgárd, Apollón és Dionüszosz csap össze Castorp feje fölött. Vagy ahogy Rüdiger Safranski írja: „Settembrini az ember javát akarja, Naphta pedig metafizikai terrorista”.

Heidegger azért érkezett ide, hogy filozófiájáról három előadást tartson a nagyérdeműnek. A szervezők azt találták ki, hogy a programsorozatot egy szellemi bokszmeccs zárja le: Heidegger vitája Ernst Cassirerrel.

Istenem, a boldogabb korok! Amikor még ekkora feltűnést tudott kelteni, hogy két filozófus mit gondol a világról! A neokantiánus Cassirer, a breslaui gazdag kereskedőcsalád sarja, az előkelőbb körökben forgolódó filozófus ekkoriban éppen olyan híres, mint Heidegger. A szimbolikus formák filozófiája című könyve nagy feltűnést keltett. (De nem akkorát, mint a Lét és idő.) Cassirer volt az első zsidó, akit egy német egyetem rektorává választottak. A mértéktartó Cassirer pályája fontolva haladt, míg a csúcsra ért: kiegyensúlyozott, mégis eredeti munkák révén fokról fokra emelkedett, míg végül az egyetemi világ Buddhája lett. Heidegger világa egészen más. Ő az egyszerű nép gyermeke: kisvárosi katolikus családból származik, és Cassirerrel ellentétben nem érzi jól magát az efféle nagyszállók légterében. Őt a hegyi levegő élteti. Ezt jelzi azzal is, hogy ide, a hegyek közé magával hozza túraöltözékét és sífelszerelését. És esténként a nagyszálló elegánsan diskuráló közönségének azt kell látnia, hogy Heidegger pirospozsgás arccal, síelő öltözetben toppan be közéjük, egy-egy kiadós lesiklás élményével a szívében.

Egész Davos lázban égett ezekben a napokban. A visszaemlékezők szerint érezni lehetett a levegőben, hogy most a jövő filozófiai sorsa dőlhet el. Heidegger és Cassirer előadásait nagy nemzetközi érdeklődés kísérte, jelen volt a sajtó és mindenki, aki a filozófiában számít, de igazi csemegének a közös szellemi együttlétet lezáró vita kínálkozott. A felfokozott várakozás, az egybegyűltek szenzációéhsége persze taszította Heideggert. (Nyilván eszébe jutott róla, amit a Lét és időben írt a hanyatlás létmóduszairól.) Cassirer felesége pedig attól tartott, hogy ez a síelő vadember majd megsemmisíti férje filozófiáját.

Mindehhez képest a vita meglepően kedélyesen zajlott. Most nem megyünk bele a diskurzus filozófiai ívének tárgyalásába, csak annyit jegyzünk meg: mindkét fél igyekezett saját állásai mögül tüzelni. Cassirer ama véleményének adott hangot, hogy a kultúra képes megmenteni az embert attól, hogy önnön mulandósága alááztassa léttalaját. Heidegger erre azzal felelt, hogy ez tévedés, hiszen az ember halálba vetettségének tudatában él, és legfeljebb néhány pillanat erejéig képes rá, hogy lehetősége csúcsán egzisztáljon.

Hogy kinek volt igaza? Filozófushoz nem illő kérdés ez. Mindenki – legyen bármilyen művelt, iskolázott vagy zseniális gondolkodó – lelki alkata szerint választ magának mentort. Cassirert vagy Heideggert, Settembrinit vagy Naphtát. Settembrini a kultúra, a haladás, az emberi akarat diadalát, a sorson való felülemelkedés lehetőségét tanítja. Naphta erre csak annyit mond: akarni csak a végzetet lehet.

Safranski a davosi vitáról írva felidézi Heidegger egyik gyerekkori emlékét, amelyet a filozófus – példaként arra, amikor a pillanat fölfénylik bennünk – baráti beszélgetéseken gyakran fölhozott. „Ahogy a hajnali órán a még sötét folyosón anyja a kezébe adta neki, a harangozófiúnak a meggyújtott gyertyát, ahogy ő tenyerével a gyertyalángot őrizve átment a téren a templomhoz, megállt az oltárnál, és ujja hegyével a lecsöpögő viaszt visszagyúrta, hogy tovább égjen. De végül mégis kialudt a láng, s ő végig erre a pillanatra várt, bár igyekezett halogatni.” Halogatunk.

Végh Attila