Félni a félelemtől

Azt, hogy március tizenötödike mit jelent nekünk, magyaroknak, úgy gondolom, nem kell bemutatni. Az ilyen nemzeti emléknapok voltaképpen egy modern intézmény beemelését jelképezik egy későmodern környezetbe. Közhelyszámba megy, hogy olyan világban élünk, ahol az identitáselemeink egyre cseppfolyósabbá válnak. A szociológiában gyakran megjelenő megállapításokat idézve: a tervezhetőség szétporladt az életpályamodellekben. Nem tudjuk, meddig tart a tanulás (iskoláztatás) szakasza, azt is nehezen várhatjuk el egy kortársunktól, hogy megmondja, mely foglalkozásban fogja leélni az életét. Egyre gyakrabban kell feltennünk magunknak a kérdést: kik vagyunk mi? Kikhez kapcsolódunk? Gondoljunk arra, hogy a család fogalma is átalakult: ma egy gyermeknek, akinek elváltak a szülei, például folyamatosan meg kell határoznia, kiket tekint családtagnak.

A nemzeti ünnep ebben a helyzetben „identitáskapaszkodót” nyújt: ilyenkor mindig meghatározzuk, mi a közös identitásunk, nyelvünk, történelmünk, kikkel alkotjuk azt a közösséget, amit nemzetnek nevezünk.

Maga a megállapítás, hogy március tizenötödikén egy modern szokást élünk újra, azért fontos, mert nemrégiben volt szerencsém felfedezni, hogy egy kifejezetten későmodernitáshoz köthető problémának is e napon van az évfordulója. Az iszlamofóbiáról beszélek: az ENSZ-nek köszönhetően erre is emlékezünk nemzeti ünnepünk alkalmával. Természetesen az iszlamofóbia nem későmodern jelenség, sőt, a világnap is arra hívja fel a figyelmet, hogy például már a tizenkilencedik századi Oroszországban is megfigyelhetők voltak atrocitások (ld.: 1864-es cserkesz népirtás).

Ami a későmodernitás szempontjából érdekes e kérdéskör kapcsán: a fóbiáktól való félelmeink. Ez egy kimondottan aktuális jelenség. Éppen az iszlamofóbia kapcsán lehetőségem volt egy OTDK-konferencián egy előadáson részt venni. A hallgatótársam prezentációjában az iszlamofóbia hátterét vizsgálta a mai Franciaországban. Sok szempontból érdekes megfigyelései voltak, viszont az alapproblémában nem tisztázott egy kérdést: hogyan definiáljuk az iszlamofóbia fogalmát. Amikor rákérdeztem az előadás után, akkor sem tudott erre válaszolni. Előkerült persze a burkaviselés tilalmának diskurzusa, viszont ez éppen francia kontextusban az iszlamofóbiától függetlenül is értelmezhető: a francia közintézményekben a laicitás elve miatt tilos bármilyen vallási jelképet viselni (beleértve a burkát vagy egy keresztet a nyakban).

Ez a jelenség azért elgondolkodtató, mert van egy gondolat, ami mintha axiómaként jelenne meg az említett hallgatótársnál és a közbeszéd egyes véleményformálóinál: a fóbia bizonyos társadalmi csoportok vonatkozásában bizonyosan létezik. Adja magát a kérdés: miért gondolják így? Akik ezt az előbbi állítást kritizálják, gyakran hivatkoznak az áldozatkultusz fogalmára: az áldozati identitás léte szerintük (sajnálatos módon) önnön értékkel bír a társadalomban. Ez persze leegyszerűsítő, ezért a magam részéről egy lépéssel mélyebbre mennék a kérdésben, és élnék a követkető kijelentéssel: nem biztos, hogy itt az áldozati szerepről van szó. Egy sokkal elemibb emberi érzelem figyelhető meg a központban: a félelem. Sőt, ennek egy sajátos, későmodern formája: a félelemtől való félelem.

Ennek eredőjét úgy vélem, az említett identitásválságban kell keresni: az identitás az egyén életében elvesztette a biztonságát. Egyre kevesebb vonatkozásban tudjuk azt mondani: ezek vagyunk mi, és ezek is maradunk. Egy ilyen helyzetben egyetlen mentsvárunk marad: maguk az identitások legyenek biztonságosak! Mindegy, hogyan értelmezzük újra magunkat egy-egy élethelyzetben: lényeg, hogy önmagunk értelmezésében ne legyünk támadásnak kitéve. Ne kelljen félnünk attól, hogy a választott öndefiníciónkat bántalmazzák.

E megállapítás azon identitásokra is igaz, amikkel tudjuk, hogy soha nem fogunk azonosulni. Ezeket azért a legkisebb közös többszörös elvén érezhetjük védendőnek. John Rawls megközelítését valamelyest parafrazálva: olyan társadalmi berendezkedést szeretnénk, amely azok számára is a legkisebb rosszat jelenti, akik a legrosszabbul járnak vele. Ezt érezzük igazságosnak, biztonságosnak. Ha nem látunk biztonságosnak egy olyan identitást, amivel nem azonosulunk, akkor ki tudja, hogy a számunkra kedveseket mikor éri megbélyegzés. Az identitások biztonságába kapaszkodó egyénnek nem csoda, hogy fóbiája van a fóbiáktól: minden egyes megbélyegzésérzet a kiszolgáltatottságunkat növeli.

Noha az iszlamofóbia önmagában keveset mond nekünk Magyarországon, mégis elénk tár egy olyan problémát, amit érdemes észben tartanunk, akár március tizenötödikén is. Míg a nemzeti ünneppel újraélhetjük az egyik legerősebb sarokpontját az öndefiníciónknak, addig az iszlamofóbia emlékeztet minket arra, hogy maga az öndefiníciónk milyen félelmeket kelt bennünk. Akár magyarok vagyunk, akár iszlámok, akár teljesen identitást vesztett egyének, akik mint Ariadné-fonalába, utolsó igazodási pontként kapaszkodunk az identitások biztonságába.

Sarnyai Benedek