Bertha Zoltán (1955) tanulmányait Sárospatakon és Debrecenben végezte. A Károli Gáspár Református Egyetem Modern Magyar Irodalmi Tanszékének nyugalmazott docense. Számos monográfiája, esszégyűjteménye foglalkozik a határon túli, főként erdélyi magyar irodalommal. Kovács katáng Ferenc kérdezte a József Attila-díjas irodalomtörténészt, könyvtárost, egyetemi tanárt, kritikust.

Kovács katáng Ferenc: Forgatom a birtokomba jutott Nemzet – Sors – Identitás. „európai látószögűmagyar”. Írások a hatvanéves Bertha Zoltán tiszteletére című kötetet (Károli Gáspár Református Egyetem • L’Harmattan Kiadó Budapest, 2015). Milyen érzés, akár csak ezen tanulmánykötet átolvasása kapcsán is visszagondolnod közel ötven éves pályafutásodra? Voltak-e jól behatárolható korszakaid, mik jellemezték, s mik voltak a határkövei?

Bertha Zoltán: Gyermekként tizennyolc év: Patak. Utána csaknem félévszázad: Debrecen. Itt az első két évtizedben forgatagos, kavargó élmények, a rendszerváltáshoz vezető nyolcvanas évek (nagy idők – mondhatni: igazi hőskorszak!) eseménydús mozgalmassága, százféle irányultsággal, ifjonti lelkesedéssel. Majd 1990-től – a korszakforduló számomra egzisztenciálisan is fordulatot jelentett – három évtized pesti munkahelyekkel, először négy év parlamenti képviselőség, majd egyetemi tanítás, közvetlen politikai tevékenységeket elkerülve. De mindig és mindenhol csodálatos otthonosságérzettel töltekezve. Törések nélküli folytonosságával az ugyanazon szellemiség megőrizhetőségének, változatos formákban. Ez csakis égi adomány lehet – a világtörténelmi fordulások közepette és sodrásában. A sok jó barát, kolléga, pályatárs szeretete is ajándék. Hálás lehetek a sorsnak. A hatvanadik születésnapomra kiadott tisztelgő kötetben részt vevő félszáz író, költő, tudós irántam megnyilvánuló megbecsülése: felmérhetetlen kincs. S akár még másik száz meg száz szerző is csatlakozott volna szívesen – dehát mérték is van a világon. A legújabb határkő: két éve a nyugdíjba menetelem. Csak a kötött tanári munkavégzés szűnt meg – a szellemi lekötöttség megmaradt.

KkF: 2012-ben megszakadt a Sors-tetralógiád (Sorstükör, 2001; Sorsbeszéd, 2003; Sorsjelző, 2006;Sorsmetszetek, 2012). Szándékosan? Befejezettnek tartod sors-műveid sorát?

BZ: Igen. Abban az értelemben, hogy könyvcímként már nemigen fogom alkalmazni. Inkább tematikusan vagy másképpen jelezni, ha még tanulmánykötetet terveznék, hogy milyen írásokat gyűjtenek egybe. Például sokat foglalkoztam kárpátaljai művekkel, írókkal, irányzatokkal. Egy ilyen összeállításnak is nyilván vezérelve, alapszempontja volna a sorskérdéseket, sorsproblémákat vizsgáló perspektíva. Kárpátaljai sorsképek – egy ilyesfajta címet is el tudnék képzelni (ezek szerint mégis!). De más huszadik századi klasszikusokról vagy maiakról szóló könyvek címeként már mindenképpen mást próbálnék kitalálni. Elek Tibor barátom (a békéscsabai Bárka folyóirat főszerkesztője) két olyan tanulmánykötetet is adott ki (Fényben és árnyékban, Árnyékban és fényben), amelyben sikeres, elismert alkotók, illetve szintén értékes, érdemleges életműveket létrehozó, de kevésbé reflektorfényben álló írástudók munkáit elemzi. Én is sokat írtam olyanokról, akik ebbe az utóbbi kategóriába sorolhatók. Ha ezeket is csokorba szedném, talán olyasmi címet keresnék, ami kifejezné a hozzájuk fűződő viszonyomat; például hogy: „Irodalomszeretet”. Meghökkentőn fantáziátlannak (sőt érzelgősnek) hallatszik ez – azonban ha az irodalomtörténet, az irodalomtudomány, az irodalomtanítás, sőt az irodalomismeret (van ilyen című komoly folyóirat is, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság rangos periodikuma) mind bejáratott fogalmak: miért ne lehetne ezekre rímelő egy ilyen érzelmi konnotációval is bíró kifejezés? Persze borítóra ezt így mégsem írnám rá: legfeljebb úgy, hogy: „Irodalom, szeretet”. Hogy külön-külön is sugallja a két szó, mik voltak az írások legfőbb motivációi, de virtuálisan összeolvasva is értelmet sugározzon. Hát ennyire jutottam a kérdésedhez kötődő morfondírozásban.

KkF: Kis népek nagy példája c. írásodban Kós Károly szerint a háborítatlan táji, területi, etnikai önazonosság sokszínűsége egyenesen egyfajta különleges erdélyi szellemet, lelkületet gyökereztetett meg az idők során. Ennek következtében „más nép az erdélyi magyar, mint a magyarországi, más a királyföldi szász, mint a németországi német és más az erdélyi román, mint az ókirályságbeli; fizikumban is más, de mentalitásban éppen az. És ha megmaradt a román románnak, a szász németnek és a magyar és székely magyarnak, de egymástól való különbözőségük mellett jellemzi őket és minden kulturális megnyilatkozásukat az a közösség is, melyet a megmásíthatatlan és örök természeti adottságokon kívül a közös sors, az élettel való közös küzdelmek közös formái determináltak.” Politikusként, de inkább úgy mondanám, hogy polgári ügyekért aggódó közéleti emberként szolgálsz, ugyanakkor tudósként, egyetemi oktatóként, mégis főleg az irodalom terén teszed a dolgodat. Jól látom ezt?

BZ: Ezek a tevékenységformák, ügyködések, törekvések a kezdetektől összefonódtak. Mint évszázadokon keresztül az elhivatott – sajátos felelősséggel és kötelességérzettel telítődő – magyar sorsirodalom terén a belletrisztika, a kiterjesztett értelmű literatúra és a társadalmi-nemzeti közélet szimbiózisában. Hiszen a rendszerváltoztatás folyamatában is az értelmiségnek jutott kitüntetett szerep és küldetés. Így aztán szellemiekben, erkölcsiekben, célkitűzéseikben valóban szemernyit sem ütköztek ezek a lázas erőfeszítések – s azoknál a bölcsész, irodalmár, íróbarátaimnál sem, akik például nagy számban kerültek be az első szabad parlamentbe 1990-ben. Az életformában viszont már nem lehetett ennyiféle főhivatású foglalkozást egyeztetni. Tehát csakugyan, alapvetően és döntően a tanári és irodalmári munkáimba igyekeztem integrálni, sűríteni azokat a gondolataimat is, amelyek a közéletre, a nemzeti, társadalmi sorskérdésekre, az irodalmi művekből is kiolvasható nagyobb távlatú létezésgondokra, sorsküzdelmekre, közösségmeghatározó életproblémákra irányulnak és vonatkoznak. A példák is adottak voltak, hogy ne zárkózzam el egyfajta szobatudomány keretei közé, és hogy a közügyekben (írószövetségi, művészeti akadémiai, nemzeti kulturális intézményekben, szervezetekben, programbizottságokban, humán orientációjú társaságokban, alapítványokban, egyesületekben, könyvkiadói és folyóirat-szerkesztőségekben – és például számos írótáborban, Tokajtól Nagyváradig, Berekfürdőtől Szatmárnémetiig, Magyarkanizsától Székesfehérvárig –, vagy éppen miniszteriális megbízatású grémiumokban) is aktívan végezzek feladatokat. De közügyként: igazán távlatos alapítói munkaként, szervezésként, közszereplésként értékelhető az is, ahogyan felépítettük a semmiből a Károli Gáspár Református Egyetem bölcsészkarát, ahol aztán több mint negyedszázadig, nyugdíjazásomig tanítottam. Hegedűs Loránttal, Czine Mihállyal, Szilágyi Ferenccel, Benda Kálmánnal és másokkal vállvetve igyekeztünk hosszú távra élet- és működőképessé tenni ezt a történelmi csodaként (illetve jóvátételként) újrainduló kezdeményezést. Sok évtizedes egyházsorvasztó sérelmek orvoslását jelentette az a pillanat, amikor a Magyar Országgyűlés 1992-ban megszavazta a Károli Gáspár Református Egyetem alapításáról szóló határozatot. Az új, demokratikus parlamentben Hajdú-Bihar megye egyik képviselőjeként így aztán én is részese és előmozdítója lehettem a nagy eseménynek. Az egyetem születése előtti időben is tehát már szívügyemmé válhatott ez a meghatározó kultúrtörténeti jelentőségű cél – s aztán az egyetem tényleges indulásától pedig konkrétan is tagja lettem annak a közösségnek, amely megalapította, megszervezte és az új történelmi helyzetben megerősítette ezt az erkölcsi-lelki centrumként is sikeresen működő intézményt. Visszaszerzésként, elégtételként, történelmi igazságtételként – és természetesen újdonságként: új idők új feladataihoz igazodó nekigyürkőzésként éltük meg mindezt. Szívvel-lélekkel nekiveselkedve végeztük munkánkat valóban, érezve, hogy egy merőben új korszak nyílik meg előttünk. S ez a lelkesedés ma is érvényes maradt: hiszen a magyar kultúra gazdagítása és a nemzeti-keresztyén identitás kiteljesítése örök szükség és szüntelen kötelesség. Hűségesen ragaszkodni ahhoz, ami minket köt és emel. Köt a bennünk és emel a fölöttünk lakozó örök értékekhez. S ahogy kérdezed: igen, pontosan és jól látod: az ilyen szellemű irodalomban és irodalomtanításban összegeződött mindaz az eszmei törekvés, amit többféle kultúrterületen képviselni igyekeztem. Még nagyobb, távolabbi külföldi útjaim is ezt példázzák – ezt az egybefüggést és többrétűséget egyszerre. Az egyik, amikor 1991-ben az országgyűlésből engem is delegáltak egy fiatal európai kultúrpolitikusok számára rendezett londoni tanácskozásra vagy eszmecserére, s az angol parlament ódon és díszes termeiben az angol külügyminiszter előadását is hallgattuk többek között. 2001-ben pedig az ötévenkénti monumentális Hungarológiai Világkongresszust Finnországban tartották (utána Debrecenben, majd Kolozsvárott), s ott a kisebbségi magyar irodalmakról beszélhettem.

KkF: Egy tanulmányodból idézem Örkényt, aki 1976-ban egy amerikai előadásában fejtegette: „Mi másképp kérdezünk, mint önök itt Nyugaton. […] Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár – folytatja Örkény. – De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben. […] Mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és a térben. […] mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle”. Te miből meríted az erődet? Annyi vállalásod, elfoglaltságod s egyéb gondod-bajod van, hogy mindezt nem lehet „csak úgy” bírni/elviselni.

BZ: Hálásan köszönöm ezt a kérdésedet is! Mert így alkalmam lehet elmondani, hogy bennem valóban személyesen átélt hitté lényegült, amit élet-ajándékként a sorstól és szüleimtől, nevelőimtől, elődeimtől, környezetemtől kaptam. A szülőföldtől, az anyaföldtől, a szülőhazától. Ez adta a legfőbb erőt: a hit. A vallásos hit és az emberi kultúrába vetett hit. Erőmerítéshez tanácsként számtalanszor ismételtem el diákjaimnak is: amikor irodalmat olvasnak, akkor Petőfi, Arany, Ady és mind a többiek szellemével társalognak. Őhozzájuk tartoznak, s mindnyájan, akik szeretjük őket, és áthelyezkedünk abba a dimenzióba, amely meghaladja a világ összes talmiságának és hiábavalóságának laposságát. Olyan szférába kerülünk, amely okvetlenül öntudatot adhat számunkra: hogy mi nem az önző anyagiasság törvényei szerint gondolkodunk és viselkedünk. Ha tehát tanárként majd nekik, a diákoknak is lesznek anyagi nehézségeik, illetve akár le is nézhetik őket a kevés fizetésük miatt mások, akik dicsekedve hatszor annyit keresnek kevesebb munkával is: mégis csak ők élhetik át azt az örömet, amit az jelent, hogy a világkultúra nagyjaival rokonok, mert velük állnak lelki, szellemi, morális kapcsolatban, őket tekinthetik társuknak a világban. A magasabb minőséghez tartoznak. (Ezt a buták és műveletlenek nem mondhatják el magukról.) S ez igenis tegye őket büszkévé (nem elbizakodottá természetesen), és engedjék áthatni magukon az érzést, hogy tehát van nekik mire szerénynek lenniük. Nem szabad kisebbrendűségi érzéssel szégyenkezni semmilyen körülmények között sem a földi hierarchiában betöltött helyük miatt: mert a szolgálat és az alázat, s a kultúra örök igazsága felemel és megnemesít. Ahogyan Ravasz László fejtegette: a világban a rossz dolgok uralkodnak, a jó dolgok szolgálnak. Vagy Weöres Sándor szerint: „Valaha én is úr akartam lenni; / ó bár jó szolga lehetnék! // De jaj, szolga csak egy van: az Isten, / s uraktól nyüzsög a végtelenség.”

KkF: Számos közös ismerőst találtunk az életünket alapjában meghatározó három közös metszéspontú nagyvárosban: Budapesten, Debrecenben, Nyíregyházán. Nem sorolom, hosszú a lista. A korábban említett emlékkönyv egyik szerzője kapcsán még Oslo is számba jöhet. Tompa Zsófia erdélyi őseivel, gondolom, kutatásaid során találkoztál… 

BZ: Hogyne találnánk könnyen ezer közös jó ismerőst ezen a vidéken – a szellem és a művészet és a kulturális közélet területén! És távolabb is, például a nyugati vagy akár a tengerentúli, amerikai magyar emigrációban. Oslót említed, ott volt sokáig vendégprofesszor egy jeles debreceni nyelvésztudós, Keresztes László, az egész családjával közeli barátságban vagyunk, a felesége, Várhelyi Ilona a Debreceni Irodalmi Múzeum vezetője volt évtizedekig, de miskolci gimnazista korában együtt szerepelt megyei tornászversenyeken a vele egyidős nővéremmel, aki Patakról utazott ezekre az sportalkalmakra a megyeszékhelyre. Kicsi a világ. (Svédországba például sokan vándoroltak ki Erdélyből, számos ismerősöm. Az ottani kiadványokat is ismerem, szerepeltem is némelyikben.) Kérdezed Tompa Zsófiát, aki a nevezetes erdélyi, helikoni költőtriász (Reményik Sándor, Áprily Lajos, Tompa László) egyik tagjának, a székelyudvarhelyi Tompa Lászlónak a leszármazottja – és Zsófia éppen őróla írta meg kiváló doktori disszertációját, amelynek elkészülését és megvédését a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen hivatalos és nem hivatalos bírálataimmal magam is segítettem (nagyjából száz körül lehet azoknak a doktori és habilitációs értekezéseknek a száma, amelyek létrejöttében opponenciával, vizsgáztatással és egyéb formákban segédkeztem – a Károlitól, a Pázmánytól az ELTE-ig, a debrecenitől, a szegeditől, a miskolcitól a kolozsvári egyetemig). Sőt Zsófia könyvének a több részletben való megjelentetésére is kerestem és találtam kitűnő helyet a székelyudvarhelyi Erdélyi Toll című folyóiratban (s aztán az egész mű könyvalakban is napvilágot látott, s látom, épp te ismertetted az Olvasaton). De persze, a klasszikus erdélyi lírikus Tompa Lászlóról – akit értékítéletében (a húszas években) Németh László egyenesen a transzszilván költészet ,,legfelső grádicsára” állított – én magam is írtam dolgozatokat (mint ahogy Reményikről, Áprilyról, Dsidáról is).

KkF: Milyen effektivitással írsz? Sokat szerkeszted, módosítod a soraidat? S ugye, a biztonság kedvéért, különféle adathordozókra elmentesz mindent? Napra kész a szerzői oldalad?

BZ: Igen, eléggé megrágom a mondataimat – ezért sokszor lassabban is haladok, mint ahogy szeretnék. Gyakran még évtizedek múlva is – ha valamit felhasználok előző munkáimból – jócskán módosítok, javítok az akkori, eredeti fogalmazásmódon. Az adathordozókat kérdezed – hát tengernyi bajom volt velük. Először floppy-lemez, aztán CD, aztán pendrive – de ezek is elromlanak, egy idő után ugyanaz a gép sem nyitja meg, pláne ha a gép is elromlik időközben, vagy az operációs rendszer becsődöl és ki kell cserélni, sőt újabbnál újabb gépet kell venni és beállítani, az e-mailemet is egyszer feltörték – szóval rengeteget szenvedtem és veszkölődtem a gépekkel, a technikával. Legjobb, ha több e-mail-címet használok, és azokra küldve el az anyagokat azokon tárolom őket. Most például sok év hatalmas mennyiségű munkájához nem tudok hozzáférni, mert csak pendrive-on van meg, de azt nem nyitja már ki a gépem. Küszködés ez, pláne, hogy a sürgető napi tennivalók nem engednek időt, hogy a szervizeléssel foglalkozzam. Ugyanígy arra sem, hogy naprakészen tartsam számon a munkáim regisztrációját. Mert ha folyton regisztrálnék, akkor nem maradna idő arra, hogy elkészítsem, amit regisztrálhatnék. Tehát marad inkább az érdemi munka (az özön szervezés, ügyintézés, programtervezés, együttműködés, másoknak tanácsadás, segítés mellett) – akár regisztrálatlanul is.

KkF: Túl ez év egynegyedén, mik az elvégzendő munkáid 2022-ben?

BZ: Az évi rendszeres irodalmi táborok, találkozók: Sárvár, Tokaj, Berekfürdő, Székesfehérvár, Szatmárnémeti. A könyves programokon való részvétel, előadásokkal (költészet napja, könyvhét, könyvfesztivál). Egyéb előadások könyvbemutatókon, író-olvasó találkozókon. Nagyobb tanácskozások: Budapest, Debrecen, Gyula, Badacsony – plusz az elmaradt és részben pótlásra váró trianoni rendezvények. A már eddig betáblázott évfordulós emlékkonferenciák: Tamásiról, Gárdonyiról, Sinkáról, Bálint Tiborról. (Ezeknek részbeni szervezése.) Folyóiratokba, könyvkiadványokba megígért írások Kós Károlytól mai szerzőkig. És lektorálások, véleményezések, ajánlások – vagy éppen támogatások szerzése főként fiatalabb tehetségek részére. S ezekhez jön nagyjából kétnaponta egy-egy számításba nem vett újabb kérés egyéb feladatokra. De mindez inkább csak jelzése, mi minden történik velem. A vírusjárvány előtt ennek a többszöröse hárult rám. A most felsoroltak már a terhek kevesbedéséről árulkodnak. Ahhoz képest, mint amikor évekkel ezelőtt egyik éjszaka hazaérkezve a Dunántúlról másnap hajnalban már Erdélybe indultam, vagy egyik balatonszárszói előadásomról reggel pár órahossza alatt Tokajba vágtattam újabb előadást tartani. Több száz kilométerek végigcikázása a Kárpát-medencében (édes Kárpát-hazánkban!) a Délvidéktől Kárpátaljáig, a Viharsaroktól Háromszékig és tovább vissza Dunaszerdahelyig és újra le Hódmezővásárhelyig és megint fel Királyhelmecig (ahol például Dobos László szobrát avattam, előtte Tamásiét Vésztő-Mágoron, a népi írók szoborparkjában). Ilyesmiket, ennyit már nem bírnék. Amit tervezek, remélek, azt véghezvinni is kizárólag az Úristen segedelmével leszek csak képes. Mert az én maradék erőm és ,,az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet” (Zsolt. 121:2).

Fotók: Tokaji Írótábor / Sáray Ákos