Végh Attila filmkritikája (A holtak nem halnak meg)

Az a vélemény, hogy ma a nyugati társadalmak valójában zombiállamok, nem túl eredeti, bármilyen találó is. Mégis, aki szereti a rohadó hullák őrjöngéséről hírt adó műalkotásokat, nagy örömmel veszi tudomásul, ha egy neves filmrendező csatlakozik az előtte szólókhoz, téve mindezt a maga sajátos (film)nyelvén. Nos, történt, hogy HBO-s kalandozásom során beleszaladtam Jim Jarmusch 2019-es horror-tragikomédiájába. The dead don’t die, mondja a cím, ami egyrészt mindig is igaz volt és lesz a történelem során, másrészt megfordítva is értelmezhető, hogy tudniillik akik élőnek hiszik magukat, és ekképp várják a halált, azok rádöbbenhetnének, hogy az már rég eljött. Hogy tehát ebben a társadalomban nincs élet a halál előtt. Ha az élet ennyi, akkor nekünk annyi.

Ez lesz a végső konklúzió, ami ezt a vígjátékot majdan mélyebb perspektívába helyezi. De addig még történik ez-az. Az alaphelyzet annyi, hogy a kormány valamilyen kéregrobbantási kísérletekbe kezd, persze a szokásos indítékból: pénzéhségből. Csakhogy ennek hatására kibillen a Föld tengelye, és egyre furcsább dolgok történnek. A Hold földagad, lilás koronát visel, és elég ijesztően gomolyog az éjszakai égen. Már amikor éjszaka van. Mert a Nap egyre később megy le. Az órák maguktól megálltak, a háziállatok – mintha összebeszéltek volna – fogják magukat és eltűnnek, de előtte jól összekarmolják-harapják gazdájukat.

És a temető sincs nyugton. Kezek nyúlnak ki a földből, jönnek az élőhalottak, hogy jót lakomázzanak az élőkből. De vannak, akiket nem az emberhús érdekel. Sok köztük a hobbizombi: az egyik mindenütt Snickerst keres, a másik Nintendót, a harmadik egy palack Chardonnay-ra vágyik. A felbolydult város egyetlen nagy hörgés: vágyaikat a zombik belehörgik a kaotikus éjszakába, a hőn áhított márkaneveket ismételgetve. De az általános hobbi a mobiltelefon: a hullanép szinte egységesen wifi után kutat. Wifi, wifi, üvöltik az élettelenek.

Hőseink vezére a helyi seriff, Bill Murray, aki pont olyan, amilyennek vártuk: debil. De a város többi lakója is az, akik még egy sablonos amerikai happy endet sem érdemelnek meg. És nem is kapnak. A végső, heroikus összecsapás során az életben maradt két rendőr egymás hátának feszülve harcol az utolsó töltényig a mind szűkebbre fonódó zombigyűrűben. Végül a halottak győznek. Az egész városban egyetlen ember marad önmaga, a Tom Waits alakította vén remete, a város kispolgári népének számkivetettje. És mivel morálisan ő áll itt a legmagasabb fokon, éppen ő az, aki tisztában van mindennel. Modern Teiresziász, leszakadt csöves, akit a város lakói ugyanúgy nem vettek észre soha, mint most, élőhalott korukban: a dühöngő zombihadak elsiklanak mellette.

Egyszerű, amerikai tanulság: maradj ki a virtuális világ káprázatából, a debilek fogyasztói őrületéből, mert meghalsz, mielőtt élnél. Könnyű mondani. De ennek a mondásnak vajon mi lehet a fedezete? Egy film? Megnézném magamnak, hogyan él Jim Jarmusch.