Gáspár Ferenc írása Majoros Sándor Rejtőzködő határok című novelláskötetéről

Valószínűleg én is egy igazi bekrija (betyár) vagyok, mert talán nem elég alaposan bigerésztem át (vizsgáltam át) Majoros Sándor novelláskötetét, persze, ahogy mondani szokás, ha mentségem nincs is, de magyarázatom van bőven, hiszen olyan roppant hatalmas az anyag, annyi remek elbeszélés található a kötetben, hogy szinte el is felejti az ember némelyiknek a tartalmát, mire a könyv végére ér az olvasásban, s kezdheti mindjárt elölről.

Nem mintha nem érné meg a fáradságot, mert annyira erősek ezek a szövegek, s annyira tele vannak a délvidéki nyár melegétől egyszerre könnyelmű, máskor meg éppen mészkövek szilárdságától éles- és megkörnyékezhetetlen figurákkal, annyiféle világháborús és békeidős helyzettel, hogy tényleg, ha mondjuk egy ne adj’ Isten bekövetkező világkatasztrófa következtében nem lenne soha többé más olvasnivalónk, akkor is ellennénk Majoros rejtőzködő határaival egy időre.

És a humor, a nevetés, ami minden nehézségen átsegít, az áldott kacagás, amiről nem lehet eleget beszélni, szintén jellemzi ezeket az írásokat, úgy csörgedez bennük, néha csupán olyan észrevétlenül, mint egy búvópatak, máskor pedig akár a bácskai bővizű folyamok, a Duna és a Tisza, a kisebb patakokról, átereszekről nem is beszélve.

Néha viszont szűkszavúan drámai, mint a Németországba készülő Eperszedőkben, a Koszovó, lőtt sebben vagy az Egy könnyű nyugtatóban.

Némelykor teljesen abszurd (A boltosinas meg a halál, Éjszaka a mészárszéken, Szarvaskaland), máskor meg önéletrajzi ihletésű (Jugoszláv narancs, Apámmal az Ócskapiacon), és van olyan egészen fura és gyönyörű írás, aminek a stílusát manapság már-már közhelyesen mágikus realistának szokás nevezni. Ilyen a Kávéidő a Bascsarsiján, mely ugyan egyes szám első személyben íródik, de egy pillanatig sem jut eszünkbe, hogy ez is önéletrajzi jellegű elbeszélés lenne. Viszont az elbeszélés első oldalainak elolvasása alatt még azt gondolhatjuk, hogy csupán egy boszniai kávéfőzési eljárást ismertet velünk a jókedvű főhős, kisvártatva pedig egy reménytelen szerelem története bontakozik ki előttünk, s lassanként ráeszmélünk, hogy Szarajevóban járunk, majd kicsit később arra is, hogy 1914-ben. Hamarosan megérkezik a trónörökös. Bombát dobnak rá és lelövik, de a muzulmán főhőst még mindig csak a szerelme felkutatása érdekli.

A történet végét nem áruljuk el, legyen elég annyi, hogy csavaros kémsztoriba kerülünk, és még a szerb Momcsilovics bácsi is rosszul fog járni…

Aztán – feltehetően nem véletlenül – a kötet végére került néhány remekül megírt novella. (Ezek első világháborús történetek, de vannak a legutóbbi délszláv háború idejéből is, az önéletrajziak meg a múlt század második felében játszódnak, a szocialista és soknemzetiségű Jugoszláviában.)

Az egyikben, a Névnélküliben egy öreg szerb paraszt segít a Monarchia hadseregének átvontatni az ágyút egy olyan szűk és görbe ösvényen, mint az Odüsszeia-beli Szkülla és Kharübdisz, ahol a szörny egy óriási kőfal, az örvény pedig egy feneketlen szakadék az út másik oldalán. Az ágyút annak az embernek kell átvinni, aki a sorozásnál kocsisnak vallotta magát, hogy a seregben könnyebb dolga legyen, s most neki kellene megoldani a lehetetlennek látszó feladatot. Három tarack volt eredetileg, és az első két ágyú már átért a szűkület túlfelére, ám a második alatt megroggyant a föld a szakadék szélén, kisebb lett a hely, az ív. A kocsis nekivág a lehetetlen feladatnak, de a nehéztarack megbillen, s csak az őrmester állj! kiáltásának köszönhető, hogy nem zuhan le azonnal a szakadékba. Ott billeg ég és föld között, akár egy elátkozott óriás libikóka.

Az őrmester azonnal ütni kezdi a kocsist… S akkor jelentkezik az öreg szerb, hogy ő tudna megoldást. „Csak annyit kért érte cserébe, hogy ne verjék agyon azt a szegény katonát.” Egy horvát katona fordít. A hadnagy először el akarja zavarni, de végül jobb belátásra jut, és meghallgatja a szerb parasztot. Nem jók a lovak, állapítja meg az öreg, „alföldi lovak, nem ilyen talajhoz szoktak, mint ami nekünk van.” Ki kell őket cserélni. De „Hét kilométerrel följebb van egy keskeny földút, ami ugyanoda vezet, ahová ez. Ott kellett volna letérni.” – szúr még egyet az ideges hadnagyon, az egység parancsnokán. Az öregember elmegy lovakért, a hadnagy egyre idegesebb.

„Már két óra is elmúlt, mire az visszajött négy másik paraszttal, akik kantárszáron egy-egy lovat vezettek, amik a kincstári lovakhoz képest gebék voltak, de az étlen-szomjan várakozó katonaság addigra már a pokolba kívánta az ágyút meg az öreget is. Essenek csak bele a szakadékba, ha már ezt a sorsot szánta nekik a Mindenható!, és csak azon voltak, hogy megehessék végre az ebédjüket… Egy ágyú ekkora nagy hadseregben ugyebár nem a világ.”

Azért időztünk el ennyire hosszan ennél az elbeszélésnél, mert az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogy végül mi történik. Sejtjük ugyan, hogy az öreg szerbnek és a társainak végül sikerül kiszabadítani a tarackot libikókába szorult állapotából, s a hadnagy is megmenekül felettese szemrehányásaitól, ám még mindig több lehetőség van a novella befejezésre.

1. Nem sikerül, és belesik az ágyú a szakadékba. 2. Nem sikerül, mert a katonák már annyira türelmetlenek, hogy valamelyiküknek véletlenül (?) elsül a puskája és eltalálja az öreget. 3. Sikerül, de az eltelt hosszú idő miatt ráfogják az öregre, hogy miatta vesztegeltek itt majd egy napot, és hadbíróság elé állítják.

Végül egy negyedik verzió történik. Sikerül, de az ételosztás feletti kábult örömben az öreg eltűnik. Név nélküli ellenség, aki segített nekik…

A következő, A nyúl című szintén világháborús elbeszélés, melyben a kis vegyes csapatból (osztrákok és magyarok) végül egy szem magyar katona marad valahol a Dolomitokban, az áthatolhatatlan ködben…

A kötetben az utolsó a Szamártemetés című, mely szintén abszurdba hajló történet Müller Eduárd céllövő bajnokról, egy Zekics Jusztimir nevű őrről, és egy Müller által lelőtt szamárról, amit az elkövetőnek büntetésből el kellene temetni Boszniában, ahol a hegyek között forróság van, és csak kő hátán kő… És persze egy helybéli parasztról, a lelőtt szamár tulajdonosáról.

De ezúttal sem mondjuk el a történet végét, csak annyit, hogy a kacagás nem marad el, ám nem lesz felhőtlen. Ahogy a Balkánon az élet sem és a halál sem az. Ha még nem mondtuk volna: az elbeszélések kiváló szerzője maga is ott született, a szépséges nevű Bácskossuthfalván, Szabadka és Zombor között félúton.

(Magyar Napló, 2021)