Ha olyan lényeket veszünk szemügyre, mint az egyes cápafajok, mindenképpen érdemes föltenni a kérdést: miért is félünk tőlük? A jelenség mélyén azt a fajta félelmet találjuk, amit a krokodilok, aligátorok, mérgeskígyók vagy nagymacskák esetén. Az európai ember számára ezek a lények nem képezik a hétköznapi tapasztalat részét, ahogy az a környezet sem, ahol élnek. Közhellyel mondhatnánk: ezek az állatok és környezetük az ismeretlentől való félelmeink archetípusai. Ez azonban mindössze a felszínes szemlélet.

Természetesen ezek az állatok veszélyesek lehetnek bizonyos esetben emberre is. Érdemes azonban például a budapesti Tropicariumban látogatást tenni. Itt felfedezhetjük, hogy az aligátorok vagy a cápák közelében más, a természetes környezetükben prédának számító állatok is megtekinthetőek. A csúcsragadozó viszont mégsem dézsmálja őket nap mint nap: ameddig etetik rendesen, nem pazarolja az erejét vadászatra. Észrevehetjük ugyanezt az oroszlánoknál is, ha bármelyik szavannáról szóló ismeretterjesztő filmet nézzük. A ragadozó általában közel él a prédaállatokhoz, de figyelemre méltó, hogy ez mindkét félnek mennyire természetes. Általában csak a legyengült vagy kölyökprédákat akarják levadászni. Kelet-Afrika egyes törzseiben egyenesen démonnak tartották azokat az oroszlánokat, amelyek emberekre támadtak.

Amit mindebből tanulságként levonhatunk: ezen állatoknak, habár nyilván nem békések, ember elenyésző mértékben kerül a célkeresztjükbe. Egy cápának esélye sincs arra, hogy nagyszámú fajtársunkkal találkozzon: értelemszerűen más a természetes közegünk. Ezzel együtt persze évente történik nagyjából ötven cápatámadás, amiből olyan tíz szokott halálos lenni. Ilyenkor a cápa vagy nagyon kiéhezett már, vagy az ember ijeszt rá hirtelen.

És itt érkezünk el a tételállításig: úgy tűnik, hogy a cápához hasonló ragadozók esetében nem pusztán az ismeretlenség motívuma miatt félünk. Más motívum munkál itt, olyan félelmet kell fenntartani, ami magában a cápában uralkodik, amikor emberre támad.

Ezt a félelmet úgy közelíteném meg, ahogy egy hanoi-i étterem tette még a COVID-járvány első hullámának idején. Az étterem azzal az innovációval állt elő, hogy a COVID-vírusra emlékeztető bucikban árulta a hamburgereinek egy részét. A tulajdonos ezt egy vietnámi szokással indokolta, szabadon idézve: „ha félsz valamitől, edd meg!” És valóban: ez a rítus segíthet a vírussal szembeni rettegésen is. Ha látjuk, hogy a vírus válik a mi testünk prédájává, megbékélünk vele, vagy legalábbis elhisszük, hogy tudunk együtt élni.

Úgy tűnik tehát, hogy emberi részről ez kell a kiegyensúlyozott együttéléshez. Ha kölcsönösen meg tudjuk enni egymást egy másik lénnyel, jobban megtűrjük a magunk környezetében. Kérdés azonban, mi történik két evés között. Ha az együttélésben nincs egyfajta kiegyensúlyozott félelem, megszűnik a vadászatra is a motiváció, és ha hirtelen tör újra elő a rettegés, talán a cselekvőképességet is bénítani fogja.

A cápától mintha ezért kéne egyfolytában rettegni. Ezzel újra és újra okot teremtünk a halászatára és az uszonyának levágására. Ezt a testrészét sok országban ínyencségnek tartják, általában levesfőzéshez szokták használni. Ha nem félnénk a cápától, talán ínyenckedvünkben sem akarnánk halászni a fajait.

Ezt az elvet messzebbre víve: sok más ételünk fogyasztása mögött is elképzelhető, hogy valójában a félelmeink állnak. Egy szarvasmarha könnyedén fölöklelhet bárkit, egy-egy vaddisznó ki tudja, hány uralkodóra támadt már, de valójában a házisertést is leginkább rettegésből fogyasztjuk. Véletlen lenne, hogy éppen azt a dolgot szeretjük a sertésen, ami manapság a legnagyobb félelmünket jelenti? Az embert kirázza a hideg a zsírtól, különösen a disznózsírtól, ami behúzódik a bőrszövet alá, lassítja az izmokat, és így csakugyan: a fogyasztóját a legkönnyebb prédává teszi. Mégis, ha már rettegünk tőle, újra és újra ennünk kell a sertést, miközben újra és újra emlékeztetjük magunkat arra, milyen félelmetes a tömény zsír.

E logika szerint az embernek csupán az embertársaitól tiltott félnie. Nem véletlen tiltja a legtöbb kultúra a kannibalizmust: megengedhetetlen, hogy a fajtársainktól annyira féljünk, mint bármely más teremtménytől a teremtett világon. Az ember valószínűleg a szociális fóbiától retteg a legjobban. Ez a félelme a legtehetetlenebb, a legmagányosabb. Leküzdésében tényleg nem segíthet senki.

A mi nyugati kultúránkban ugyanis a szociális fóbiát egyedül, embertársaink nélkül kell megemésztenünk.

Sarnyai Benedek