Van egy ember, akinek tizenhárom éve ünneplik a születésnapját. Az ember ugyan már hatvan elmúlt, és teljesen máskor van az igazi születésnapja, de ezt az új születésnapot szűk családi körben mindig megünneplik. Néha már unja, és kicsit terhesnek vagy fellengzősnek érzi, önmagát pedig ok nélkül kivételezettnek, hogy miért van neki két születésnapja, mikor másnak csak egy. Sőt, voltak olyanok, különösen a régi időkben, emlékezett, akiknek egy sem volt, mert talált gyermekek voltak. Legfeljebb kijelöltek nekik egy valószínűsíthető napot, és azt ünnepelték. Ha jó emberek közé került, morfondírozott ez az illető, akinek kettő születésnapja van.

A legsötétebb napon, a téli napfordulón van ez a másik, ez a most éppen tizenharmadik, és az illető egy időben, mikor az új időszámítása szerint még egy éves sem múlt, sokszor gondolt arra, milyen jó lenne másoknak elmesélni az ő megmenekülése történetet, hogy azok a mások tanuljanak belőle. Akkor még nem tudatosult benne, hogy mindez hübrisz, gőg, hogy szerényebben kellene élni, arról nem beszélve, hogy mindenki a maga kárán tanul, falra hányt borsó az összes példabeszéd és tanmese.

Vagy a maga kárán sem, vélekedett, mert eszébe jutott egykori osztálytársa, aki nagyjából vele egy időben kapott szívrohamot, ám ugyanúgy élt, mint korábban, veszélyesen és habzsolva.

Erről meg a krisztusi mondás jutott az eszébe: ne ítélj, hogy ne ítéltessél.

Szerencse vajon ez, vagy csupán véletlen, hogy még mindig élek?

Az illető – egyébként jó ismerősöm – már a kórházi ágyon, közvetlenül az infarktusa után arra gondolt, hogy a Jóistennek valamilyen terve lehet ővele, amiért életben hagyta. Adott még egy esélyt. No, igen, gondolta tovább ez a jó ismerősöm ott a kórházi ágyon, nyilvánvalóan lélektani magyarázata van, hogy ilyenkor ezt gondolja az ember. Mikor véletlenül életben marad. Hogy a Jóisten műve ez az egész. Mert, ugye, lehet, hogy a Feljebbvaló nem is létezik…

De aztán valamiképpen mégis az első megérzés, az első gondolat vált erősebbé benne, akár egy kis csermely a romantikus zeneszerzők műveiben, elindult valahonnan a magas sziklacsúcsok között és egyesült más vizekkel. A patak mind szélesebb lett és hömpölygőbb, és a hit eláradt benne.

Nem, nem lett templomjáró, nem szaladt minden vasárnap a misére, és nem is lett teljesen jó ember. No, igen, vigasztalta magát, teljesen jó ember csak egy van, s az maga Jézus, a földre szállt Isten. Az ember legfeljebb igyekezhet.

S mivel korábban – mesélte nekem ez az ismerősöm –, korábban, még a szívrohama előtt, ha meglátogatta őt valaki, egy jó barátja vagy szomszédja, akkor úgy érezte, zavarják őt a munkájában. Furcsa munkája volt. Otthon ült, és képeket festett. Nemigen vették a képeit, nem lett híres velük, de jó néhányat már megalkotott, kiállítása is volt, nem egyszer, ám azon az őszön és az azt követő tél elején nem ment a festés. Hiába vette elő a vásznat, hiába készítette elő a festékeket, állította fel az állványt, kiesett a kezéből a paletta, eltört az ecset. Csak állt az üres vászon előtt bambán, majd roham tört rá, és összetépte azt, amit el sem kezdett, és ha belépett hozzá egy ismerős vagy barát, akkor magában azt kívánta neki, hogy haljon meg, de azonnal, mert őmiatta nem megy a munka. Nem is figyelt arra, mit mondanak neki, csak arra koncentrált, mikor lehetne félbeszakítani azt a másikat, és elküldeni az anyja…

Utána visszazuhant a festőállványához, de csak letépett vásznakat talált, üres színeket, szürke fantáziát.

Az utolsó éjszakát megelőző napon sem csinált semmit, csak nézte a tévét üres tekintettel. Az éj közepén ébredt, nyomást érzett a gyomrában. Ki akart menni a vécére, de már nem ért ki. A fél szíve már nem működött. Így, fél szívvel rohant vele a rohamkocsi a városon át, hogy aztán a kórházban az éjjel is dolgozó jótét lelkek visszaadják neki a szíve másik felét. És akkor, mikor újra egész szíve volt, elhatározta, hogy legközelebb, ha meglátogatja egy régi jó barát, már nem azt fogja mondani neki, mint régen.

Áldjon meg az Isten, mormolta magában, mindjárt az első alkalommal, s ez a változás meglepő módon nem esett a nehezére. Könnyen ment, s jókedve lett tőle.

A munka is megindult lassan, s ha nem is lettek világhírűek azok a festmények, de szépen színesedtek, akár a fák lombjai ősszel.

– Nem lett belőlem jó ember –, vallotta legutóbb, amikor találkoztunk. – Néha még mindig türelmetlen vagyok, irigy, és félek a haláltól. Igaz, nem annyira, mint régen, és nem mindennap.

– Te féltél a haláltól, miközben másoknak a halálát kívántad? – kérdeztem megütődve, hogy ilyen gonoszságra volt képes, de ő erre már nem válaszolt. Feldobott egy vásznat az állványra, és amint a regényekben írni szokták, először hunyorítva nézte, majd felkapott egy ecsetet, és dolgozni kezdett rajta.

Nem is maradtam nála sokáig. Láttam, hogy elmerült a munkában, így lassan magára hagytam. Az ajtót is csendesen tettem be, ahogy a hó száll le a téli alkonyatban a kertre.

Gáspár Ferenc