Marcsák Gergely verseskötetéből válogattunk

Örök fogság

Rögökbe meredő bordáid közé

a lélek immár örökre befagyott.

Hogy a végtelennek kezdőpontja van,

te, ki odahaltál, tanúsíthatod.

Esendő elménk nem foghatja még fel:

magányod hosszabb, mint az emlékezet,

és hosszabb, mint a népek földi útja,

mely egyenest a pusztuláshoz vezet.

Nem vagy lángoszlop, sem vádló maradvány,

rossz szónoklatban történelmi példa,

csak porladó csontváz, befagyott lélek,

mi hazavágy, de sosem érhet célba.

S ha Isten egyszer Baskírföldön járna,

és rácsodálkozna, hogy ki fekszik itt,

meséld el neki, mondd, hogy megtalálta

végre az utolsó kárpátaljait.

Fekete-Tisza

Hajam még őrzi, tartja híven

az éj fejemre hullt színét,

és vért szivattyúz gyönge szívem.

Ne tartsatok hát gyászmisét,

mert élünk. És ahol az úton

a két folyónak násza vár,

a Mármaros engem s a húgom

sziklái börtönébe zár.

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

Hasamban hordom szégyenemre

oláh zsiványok gyermekét.

Üt-rúg, amint az apja tette,

és gyűlölet feszíti szét.

A magzatvízben úszva érzi,

hogy engem verni, ölni kell.

A vére bűnre így vezérli

csöpp karját, mellyel más ölel.

S ha elhagynak a szenvedések,

a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

Ezért, hogy könnyem árja lassan

folyóvá duzzadó kis ér,

mit vészes örvénylő alakban

halál és gyász együtt kísér.

Ha sodra falvatokra téved,

s habján a házatok lebeg,

ha benne ér egy élet véget,

bocsássatok meg, emberek.

Mert elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s az Úrhoz átevez.

Jó vándor, kérlek, hogyha egyszer

Királyházára visz utad,

a régi várhegyet keresd fel,

mert ott alusszák álmukat,

kik engem holtig visszavártak,

megtébolyult apám s anyám.

Sírjukhoz éjjel lépni bátrak,

súgjátok nékik: él a lány.

De elhagynak a szenvedések,

s a vén hucul tutajra tesz.

Terít egy inget szemfedélnek

fölém, s hozzájuk átevez.

Karjában érjen

Hogy az alkotáshoz kell-e szenvedés,

Ti tudjátok, részeg-bús angyalok,

De sejtem én is, hisz egyetlen betűt

Nem írtam, mióta boldog vagyok.

A dicsérő óda névtelen, elnyűtt,

De kitaszításotok szívünkbe mar.

Hordót görgettek céltalan, bolyongva

Az otthontalanság árnyaival.

S magam egykori helyeteken érzem,

Ha felugrik az Ő chat-ablaka.

Legyek hát néma, én még azt se bánom,

Csak karjában érjen az éjszaka.

(Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2019)