Bertalan Tivadar 1930 őszén született Budapesten. Kossuth-díjas festő, grafikus, író és világhírű filmlátványtervező, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. – Kovács katáng Ferenc kérdezte.

Bertalan Tivadar: Hány jó napból áll egy magyar emberöltő? – Annyiból, ahányban majdnem tökéletesen meg tud valaki oldani egy új elképzelést. Azért mondom, hogy majdnem, mert tökéletes az, aminek valami hibája van, csakhogy ez a hiba titok.

Kovács katáng Ferenc: 90. születésnapodon, az Újpesti Közéleti Televízió Helyi Érték című beszélgető műsorában említetted, hogy édesapád szabó volt. „Kishal”, mégis üldözte őt a ’45 utáni új rend. Felidéznéd nekünk ezt a korszakot?

BT: Jellemző a korra: apám élmunkás jelvényt kapott, s azt valaki a szemétben találta. Ennek Kistarcsa lett a vége, persze a család értesítése nélkül.

KkF: Lázadó, kalandra kész ifjú lehettél, ha már gimnazistakorodban Ausztráliáig szöktél. Mi hajtott, mik voltak a belső motivációid?

BT: Undor a helyzettől, ifjúkori kalandvágy és kíváncsiság.

KkF: Hogy lehetséges, hogy „foltokkal a múltadon” mégis felvettek az Iparművészetire?  

BT: Még nem tudták pótolni a régi, becsületes tanári kart. Az egyik könyvemben név szerint felsoroltam a tanáraimat. (Lipi, Agroinform Kiadó, 2006)

KkF: Életrajzodat követve, úgy tűnik, hogy a „csak azért is megmutatom” diplomavédésed után, a Filmgyárban egyenesen fölfelé ívelő volt a pályád. Valóban így volt?

BT: Valóban. Révész Miklós, az akkori filmgyár igazgatója, aki tanúja volt „illegális” diplomamegvédésemnek, eldöntötte a sorsomat.

KkF: A francia Filmakadémia elnöke, a filmrendező J. Delannoy „A világ egyik legnagyobb Art Directorának” nevezett téged. Szerintem sokan nincsenek tisztában azzal, hogy mi is az Art Direktor feladata. Elképzelhető, hogy íróasztal mögött ülő, hivatalos okmányokat aláírogató valakinek képzelik. Felsorolnád, hogy milyen feladatok tartoznak ebbe a hatáskörbe?

BT: Az „Art Director” mindenért felelős, amit ő és munkatársai tesznek (díszlet, jelmez, építészet, pirotechnika stb.). Szóval, afféle látványfelelős.

KkF: „Szavakkal festek, képeimmel beszélek” – állítod az Újpesti Közéleti Televízió Újpesti Kávéházcímű műsorában, 2012-ben. Ideje, hogy filmes karrieredről átfordítsuk a szót egyéb művészeti tevékenységeidre is. Kezdjük talán a képzőművészettel, hisz kart karöltve folyhatott a díszlettervezői munkáddal.

BT: Volt Erdőváros (akkor így nevezték a mai Erdőkertest) mellett, ahol nagyszüleimnél húztuk meg magunkat a bombázások elől, Viczián telepen egy O’Donel-féle grófi kastély. Már akkor is csak volt, mert rommá lőtték a ruszkik. Én és néhány falubeli anyaszomorító persze bóklásztunk mindenfelé, így persze a romok között is. A valaha gyönyörű szalonban kutakodva, a ronggyá lett ősök képei és a lócitromhalmazok között találtam néhány meggyötört olajfesték tubust és néhány ecsetet. (Úgy látszott, hogy a grófi család valamelyik tagja festegethetett. Ennek egyéb nyomai is voltak, mert egy darab festővásznat is megmenthettem.) Ezekkel az eszközökkel festettem életem első képét (Putri). Tizennégy éves voltam akkor; a háború vége felé jártunk. Amint láthatod, romantikusként kezdtem, azután az idő múlása átformált.

KkF: Egy-egy kiállításra koncentrálva festetted képeidet, vagy a felgyülemlett alkotásaidból válogattál (vagy válogatott a kurátor)?

BT: Egy ideig nem állíthattam ki, mert nem számítottam szocreálnak. Később magam válogattam.

KkF: 2013 óta egymás után jelennek meg köteteid a Napút Kiadónál. A Papírnehezék című kötet írásai közül az utolsó, nagyon keserű, nagyon mai történet fogott meg engem leginkább. Akik bűnügyi történetek követői, azoknak Robi/Róbert története nem lehet ismeretlen, de a kötet legtöbb hősével is mintha már találkoztunk volna. Így, irodalmi keretbe foglalva sokkal élesebb nyomot hagy bennünk. Hol találsz a hőseidre? Mennyi írásaidban a fikció, és mennyi a fantázia?

BT: Mindig a valóságból indulok, s azt színezem némi fantáziával, ahogy az a szépirodalomhoz illik. 

KkF: Kakukktojás című írásod első néhány sorát idézem: „Alapvetően pesszimista vagyok, hogy boldoggá tehessen minden csalódás. Ezért arra érzek mennybéli ösztönzést vagy ördögrugdosást, hogy szüntelenül tegyek valamit, s nyomban arra, hogy könnyű szívvel átlépjek ezen a valamin.” (Félcédulák, Napkút Kiadó, 2016) A fenti sorok mennyire jellemzőek rád? Alapvetően pesszimista vagy?

BT: Nem vagyok alapvetően pesszimista. Lásd az általad hivatkozott első sorokra.

KkF: A Rebellisek – történelmi kalandfilm-forgatókönyved 2018-ban jelent meg. Ha jól tudom, évtizedekkel korábban a diplomamunkádhoz magad írtál egy forgatókönyvet Budai Nagy Antalról. Mi a két történet kapcsolata?

BT: Én nem kaptam a diplomához szükséges szinopszist vagy forgatókönyvet, így hát magad, uram… És ennek a látványterveit készítettem el. A Rebellisek című könyvem lényegében maga a diplomamunkám, a disszertációm szövege nélkül.

KkF: Állatságok, növénységek című kötetismertetődben (Napkút Kiadó, 2018) az alábbi négy sor olvasható:

„Öregszem, fogy az időm,

Tehát törekszem, s midőn

…………………………..

egyetlen célt szolgál minden tettem

– mit is? Te jó Ég! Elfelejtettem.”

Egy televíziós beszélgetésben kijavítottad a kérdező riportert, merthogy bizony kimaradt a fenti idézetből egy sor. Hogy is hangzik ez?

BT: Itt valóban kimaradt egy sor: „az idő elsuhan fölöttem,”.

KkF: Csend/Élet – Válogatott elmesélések (Napkút Kiadó 2020) című kötetedben újra feltűnik a fent említett történeted (Gonoszok – Egy élet állomásai). Figyelemre méltó életművedből miként válogattál, milyen kompromisszumokra kényszerültél?

BT: Minden kompromisszum csupán a terjedelem volt.

KkF: Modern liberális c. versed első két sorát idézem: „Aki egyetért velem, / Én csak azt kedvelem,”. Aktuális, mondhatni napi politikai témákat feszegetsz a legújabb köteted (Rajzás – versek, Napkút Kiadó, 2021) első ciklusában. Ugyanakkor egy tévéinterjúban azt mondtad, hogy „Élő poéta márpedig nincsen”. E kijelentésed nekem azt sugallja, hogy szavaid inkább a jövőnek szólnak, mint a mának.

BT: Igazad van. De fű alatt a mának is.

KkF: Minden kötetedben bőséges képanyag található. Mi volt előbb? A rajz vagy a szöveg?

BT: Attól függött, melyikre ébredtem.

KkF: S befejezésül versköteted utolsó sorait idézem „Nézzétek csak, ragyog az ég, tiszta azúr; / Láthatjátok, mégiscsak jó Isten az Úr.” Lehengerlő, minden bút, bánatot elsöprő sorok ezek. Ugye nem csak az olvasókat erősíted? Kérlek, beszélj a terveidről!

BT: Tervem, hogy még egy ideig le tudjak győzni 20 lépcsőfokot, fel a műtermembe, és meg tudjak jelenni emberek előtt, s meg tudjam vakarni a papírt, ha viszket.