Részlet Hász Róbert legújabb regényéből

Arra ébredt, hogy apró lángocska táncol az arca előtt. Valaki rázogatta, finoman, óvatosan, mintha attól félne, kárt tesz benne. Félálomban nyúlt az őt rázó kéz után, és lefejtette magáról. Felült, és a gyertyafény mögött Julika arcát ismerte föl. Megint kendőbe volt bugyolálva, de a vastag, kötött ruhanemű alól kiviláglott hófehér hálóinge.
– Ébredjen, tekintetes úr, odakinn keresik!
Lassan eszmélt. Fejében még ott motoszkáltak egy különleges álom szereplői, s csak nehezen akarták magára hagyni. Sötét volt körülötte, leszámítva azt a szűk, halványsárga fénykört, amit a gyertya kettejük köré vont. Ekkor vette észre, hogy még mindig szorongatja a lány kezét. Elengedte.
– Mi az, te lány…?
– Keljen fel az úr, a házmester van odakinn.
– Sipos? Mit akar? Hány óra van?
– Fél három.
– Mi az ördög…
Fölállt, megkeresték a sötétben a petróleumlámpát, meggyújtották.
– Csak halkan – suttogta Marcell –, nehogy felébresszük a feleségemet.
A lány bólogatott, összefogta mellén a kendőt, és riadt szemekkel nézett rá.
– Menj, feküdj vissza, megnézem, mit akar Sipos. Neked nem mondta?
– Nem, csak hogy siessek felkölteni, mert sürgős a dolog. Olyan hangosan dörömbölt, kész csuda, hogy nem ébredt fel az egész ház.
Kibotorkált a bejárati ajtóhoz. Sipos úr állt odakint, kezében lámpással. A szalutálás ezúttal elmaradt, s mielőtt Marcell bármit kérdezhetett volna, már hadarta mondanivalóját.
– Bocsásson meg, Fábián úr, kénytelen voltam felébreszteni, Bánáti csendőrkapitány küldönce járt itt az imént azzal az üzenettel, hogy sürgősen keltsem föl a tekintetes urat, és mondjam meg neki, azonnal siessen be a csendőrkapitányságra, Bánáti úrhoz. A fiáker odalenn várja.
Marcell bármire számított volna, csak erre nem.
– Bánáti? Engem hívat?
– Ahogy mondja. Rögvest és sürgősest. Ja, és vigye magával az izéit.
– Az izéimet?
– Hát azokat a, tudja, a varázsszereit, azt mondta.
Öt percen belül már fönt ült a fiákeren, ölében a táskájával. A lovak patái hangosan csattogtak a kövezeten.
Az éjszakai város néma közömbösséggel vette körül. A hideg levegő hamar éberré tette, kitörölte belőle az alvás maradék tompultságát. Most már soha nem alussza ki magát, gondolta. Tegnap egy papgyilkosság Novoszellón, most meg ez a Bánáti. Mi dolga neki a csendőrséggel? Amióta a városi törvényhatóság létrehozta a helyi rendőrséget, a kihelyezett csendőrség, élén Bánáti Dezső szárnyparancsnokkal, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy emlékeztesse a helyi illetékeseket, nem utolsósorban a közvéleményt az újonnan megalakult nyomozati szerv hiábavalóságára. Úgymint hogy a rendőrség alkalmazottai akadályozzák a csendőrség munkáját, hogy nem tesznek mást, mint feleslegesen lábatlankodnak. Semmi szükség rájuk. És most ugyanaz a Bánáti Dezső, aki úton-útfélen a leghangosabban ágált ellenük, éjnek idején magához hívatja.
A fiáker átvágott a Szentháromság téren, majd megállt a Széchenyi körúton túl, a csendőrkapitányság épülete előtt. Marcell lekászálódott a kocsiról, az pedig elhajtott mellőle és eltűnt a kihalt, sötét éjszakában.
Amikor Marcell belépett a gázlámpa fénykörébe, a magányos közeg, aki a bejárat előtt posztolt, biccentett kakastollas kalapjával, s intett a fejével.
– Odabent várja magát.
– Jó estét – morogta neki Marcell.
Bánáti Dezső csendőrkapitány az asztala mögött ült, dohányzott, pálinkát ivott. Kardja lecsatolva az asztalon feküdt. Amikor Marcell belépett az irodába, éppen csak fölpillantott, elnyomta a szivarkáját, és felállt. Megigazította zubbonyát, megkerülte az asztalt, s csak akkor nézett újra Marcellre, amikor az megállt előtte. A kapitány fél fejjel alacsonyabb volt nála, kétoldalt fölfelé pödört, viasszal keményített kackiás bajuszt viselt, ugyanolyat, mint Marcell főnöke, Milorád, csak az övébe már néhány ősz szál is vegyült. Bánáti kapitány úr közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Mélyen ülő szemeivel Marcell arcát fürkészte. Egyik kezét a háta mögé dugta, a másikkal a székre intett.
– Köszönöm, hogy eljött, Fábián úr, foglaljon helyet. Kérem, bocsásson meg, amiért éjnek idején elraboltam otthonából!
– Nyilván megvolt rá az oka.
– Ahogy mondja – bólintott, miközben visszaült a helyére. Töltött a pálinkából. – Iszik velem?
– Köszönöm, elfogadom.
Nem kívánta a pálinkát, sosem is szerette, de most támadt egy sugallata, hogy ne utasítsa vissza. A kapitány kivett a fiókjából még egy pohárkát, odacsúsztatta elébe, telitöltötte. Megemelte feléje a magáét, majd egyhajtásra kiitta. Marcell követte a példáját. Kaparós volt, összeszorult tőle a torka.
A kapitány megtörölte bajuszát, vett egy mély levegőt, aztán felszegte az állát:
– Ha a közelmúltban olykor sértő kijelentésekre ragadtattam magam a rendőrség állományát illetően, úgy most megkövetem.
Marcellnek nem úgy tűnt, mintha a bocsánatkérés szívből jött volna, de azért biccentett rá egyet, hogy tudomásul vette.
– Emberek vagyunk – felelte. – Ámbár a „léhűtők gyülekezete” kissé erősnek találtatott a részünkről.
– Elragadtattam magamat. Bocsánatot kérek! De hagyjuk a múltat. Szeretném, ha velem jönne, és saját szemével látná, amit én láttam.
– Hova kellene mennünk?
– Nem árulok el előre semmit, nehogy befolyásoljam az ítéletét. Az első benyomás a lényeg – ugye, ez az ön hitvallása?
– Valóban.
– Akkor jöjjön velem, benyomásban nem lesz hiánya! – mondta neki, miközben felállt, és felcsatolta a kardját.
A csendőrség udvarán már ott állt a nyitott konflis a lóval. Bánáti kapitány felült a bakra, és maga mellé intette Marcellt.
– Csak mi ketten megyünk. A dolgok jelen állása szerint rajtam kívül senki más nem értesült arról, amit mutatni szeretnék.
Meglegyintette a lovat, és a kocsi kigördült a csendőrség udvaráról. Lassan haladtak, Bánáti nem sürgette a lovat. Szótlanul gubbasztottak a bakon. Kifele gurultak a belvárosból. Átvágtak az Erzsébet körút és a Széchenyi körút kereszteződésén, s továbbügettek a Bajai úton.
– Annyit elárulhat, hova megyünk?
– Látni fogja.
Így aztán többet nem szólt, csak figyelt.
A gázlámpák megritkultak, ahogy a Bajai útról ráfordultak a Vaspálya utcára. Elhagyták a honvédlaktanyát, majd a csapatkórház sötét épületét, s mikor a töltésen túl feltűntek a vasútállomás sárga lámpái, lefordultak az Újosztás negyedbe. A széles Vadrózsa utca két oldalán magasodó nyár- és platánfák csupasz ágai feketén rajzolódtak ki a halovány fényekben. Az Újosztás volt a város előkelő negyede. Az elmúlt bő másfél évtizedben nőtt ki a földből, és ott, ahol korábban veteményesek, káposztaföldek terültek el, immár pazar villák sorakoztak kovácsoltvas kerítésekkel, nyáridőben zöldellő szőlőlugasokkal. A város tehetősebb polgárai építették ide pompás otthonaikat. Amiképpen a megye még le nem csúszott nagybirtokosai, arra az esetre, ha a vidéki kúriájukban megkívánnák a városias életet, legyen egy állandó, a megszokott kényelmet sem nélkülöző lakhelyük idebenn. A birtokosok villái nyaranta, amikor gazdáik fürdőkben vagy más nyaralóhelyeken hűsítették magukat, többnyire üresen álltak, csak ősszel és télen, a társasági és báli szezonra népesültek be újra. Marcell jól ismerte ezt a negyedet, apósáék is itt laktak. Igaz, nem a negyed kirakatutcájában, a Vadrózsában, hanem az azzal párhuzamos, valamivel szerényebb Zászló utcában. Egy pillanatra felvillant benne a gyanú, hogy a csendőrkapitány hozzájuk viszi őt, valahogy nem is tudott mást elképzelni, mint hogy a töltésen túl csakis apósáékat lehet meglátogatni, de a konflis hamarább, a két utcát összekötő keresztút előtt megállt.
Marcell leszállt a bakról, és követte a kapitányt. A villa, amely előtt megálltak, nem sokban különbözött a többitől. Fekete kovácsoltvas kerítés mögött rövid udvarrész, amolyan dísz-előkert, két sor tuja a kocsifeljáró mentén, az éjszakában is derengő hófehér homlokzat, és néma csend. Ami természetes, hajnali háromkor, főleg ebben a negyedben. Bánáti elővette sípját, megfújta. A sarok mögül kilépett egy hosszú szuronyos csendőr, és odasietett hozzájuk. Szalutált.
– Történt valami rendkívüli?
– Az égadta világon semmi, jelentem.
– Jól van, menjen vissza a helyére. Ha bárki megközelíti a házat, föltartóztatja, elfogja. Értette?
A csendőrjárőr értette, újra szalutált, majd visszaballagott a sarok mögé.
– Ez nem…?
– De igen – fejezte be helyette Bánáti. – Falcione Áron háza.
A magas kerítéskapu nyitva volt, hangtalanul tárult szét a kapitány keze alatt, éppen amikor a felhők az égen szétszakadtak, ablakot nyitva a holdvilágnak. A terméskövekből kirakott út fölsejlett az éjszakai fényben.
A ház bejárata előtt egy pillanatra megálltak.
– Bemegyünk – mondta neki Bánáti. – Vizsgáljon meg mindent, utána visszamegyünk a kapitányságra, és válaszolok a kérdéseire. Már amelyikre tudok.
Marcellben fokozódott az izgalom, ugyanakkor tisztában volt vele, a jó megfigyelés záloga a nyugalom és a hidegvér. Mélyeket lélegzett, mialatt a kapitányt követte a házban. A bejárati ajtó nyitva volt. Az előtérben Bánáti meggyújtotta a falilámpást, majd bementek a tágas szalonba. A kandallópárkányról levett egy többkarú gyertyatartót, meggyújtotta a gyertyákat, és Marcellel a nyomában elindult az emeletre vezető széles lépcsőn. Teljes csend vette őket körül, a ház kihaltnak tűnt, csak a lépcső deszkái nyikordultak meg olykor a lábuk alatt.
Odafönn megálltak egy kétszárnyú ajtó előtt.
– Itt lesz bent.
Bánáti kitárta az ajtót, előrement a gyertyával.
A helyiség közepén egy biliárdasztal állt, rajta egymásra keresztbefektetve két dákó. A fal előtt alacsony italszekrény, rajta pipatórium. Fölötte, a falra felakasztva egy Sauer-vadászpuska. Körös-körül a falakon trófeák, szarvasagancsok, kunkori agyarú vadkanpofák. Bánáti körbement a gyertyával, megkerülte a biliárdasztalt. A szoba túloldalán a falat súlyos, vörös bársonyfüggöny takarta el. Bánáti elhúzta, s egy kisebb szoba tűnt fel mögötte.
És ekkor meglátta őket. Egy egészen rövid pillanatra úgy tűnt, mintha aludnának. Békésen, nyugodtan. De már a következőben tudta, hogy halottak. Összekapta magát, és igyekezett élesen látni, ahogyan Alexander Gross mester remekművében, a Detektívek kézikönyvében olvasta. Megszabadulni minden felesleges érzelemtől, kizárni az undort, félelmet, haragot, felháborodást. Az ember legyen hideg és precíz, akár a sebész szikéje.
Mindketten hanyatt feküdtek az ágyon, mintha csak pihennének. A férfit, Falcione Áront, azonnal felismerte. Fehér ing, nadrág, hosszú szárú csizma. Bal keze lelógott az ágyról, mozdulatlan ujjai a szőnyeget érintették. A revolver ott hevert keze mellett a padlón. A nő és a férfi teste egymáshoz ért, de a férfiéval ellentétben a nő ruházata hagyott némi kívánnivalót maga után. Kék színű blúza, lila szoknyája megtépve, és volt benne valami természetellenes, amit Marcell nem értett meg azonnal. Kivette a kapitány kezéből a gyertyatartót, közelebb vitte az ágyhoz.
A békésen pihenő pár illúziója egyszeriben szertefoszlott. A férfi fejének bal oldali halántékrésze, amit a függöny mellől nem láthatott, lényegében hiányzott. A koponyát elhagyó lövedék magával vitte. Lepillantott a földre, és a koponyacsont maradványait ott találta a szőnyegen, a fal mellett. Arrébb lépett, és a gyertyát a lány fölé tartotta.
– Ismeri a hölgyet? – kérdezte.
– Látomásból.
A lány harminc körüli volt, holtában is szép. Sötét, gesztenyebarna haja szétterült a párnán. Szeme nyitva, élettelen tekintetét a mennyezetre szegezte. Marcell megkerülte az ágyat, alaposan szemügyre vette a nőt. Nyakán kékes véraláfutás futott körbe. Ekkor jött rá, mi tűnt olyan zavarónak a ruházatában. A kék selyemblúza, fehér alsóinge gyakorlatilag cafatokra volt tépve, ám a szövetfoszlányok mégis szemérmesen eltakarták kebleit. Mintha valaki leszaggatta volna róla a ruhát, majd holtában visszaigazgatta a testére.
A gyertyatartót Bánáti felé nyújtotta.
– Fogja meg kérem, és tartsa mindig fölém!
Megvizsgálta a nőt. Leszámítva a véraláfutást a nyakán, nem talált rajta sérülést vagy nyílt sebet. Lichtneckert doktor nyilván alaposabb munkát végez majd.
A táskáját maga mellé helyezte a szőnyegre, kinyitotta. Szétfeszítette a lány ujjait, egy zsebkendővel végigtörölte a tenyerét, a fény felé fordította a szövetet, majd a kendőt egy lapos dobozba zárta. Visszatért az ágy másik oldalára, tüzetesen megvizsgálta a férfi tetemét is. Ezek után a táskájából előhúzta a nagyítóüvegét, és igen alaposan, nyomában a gyertyatartóval toporgó Bánátival szemügyre vette a falat, a padlót, az ágy támláját. Aztán átkutatta a kicsi íróasztalt, s haladt tovább a fal mentén, mintha csak hibát keresett volna a tapéta mintázatában, vizslató szemével nem hagyta ki az ajtó felületét sem. S mindezt, valóban, kínosan aprólékos szöszmötöléssel végezte, Bánáti nem is állta meg szó nélkül:
– Sokáig tart még?
Marcell nem válaszolt, mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Kicsiny ecset, hintőpor és ragasztópapír segítségével ujjlenyomatokat gyűjtött, ami igen nagy türelmet és odafigyelést követelt. Főleg így, hogy egyetlen fényforrása a feje felett pislákoló néhány lángocska volt. Miután a ragasztópapírokkal végzett, elővette a táskából a kézi fotografáló gépet, és szólt a kapitánynak, hogy jöjjön közelebb. Villanóport szórt a tartórúd tálkájába, és a rudat a parancsnok kezébe adta.
– Amikor szólok, gyújtsa meg a port, és emelje a rudat a magasba!
Marcell a függönyhöz hátrált, hogy az egész szoba, beleértve az ágyat és a rajta fekvő két holttestet, beleférjen a képbe. Amikor úgy találta, megfelelő a szög, így szólt:
– Gyújthatja!
Sercent a gyufa, mire hangos sistergés közepette vakító, fehér fény árasztotta el a szobát. Tíz másodpercig tartott az egész, közben maró, csípős szaggal lett teli a levegő. Mindketten köhögtek tőle, mindazonáltal Marcellnek négy képet sikerült rögzítenie a masinájával. Utána fogta a tintapárnát és a férfi tíz ujját egyenként hozzáérintette, majd egy fehér kartonra rányomkodta az ujjbegyeit, fekete pacákat hagyva a papíron. Aztán megismételte ugyanezt a nő ujjaival. Miután ezzel végzett, másodjára is körbejárta a falak mentén a helyiséget, megvizsgálta a tapéta illesztéseit a falon. Aztán térdre ereszkedett, félrehúzta a szőnyeget, megszemlélte a padlódeszkákat, a léceket rögzítő szögek környékén kaparászott a körmével. Óvatosan, ujjheggyel felvette a földön heverő revolvert, azt is behintőporozta, ujjlenyomatot vett a markolatról, a csövéről. Aztán kinyitotta, megnézte a forgótárat. Végül visszatette a fegyvert a szőnyegre, ahol találta.
Felegyenesedett, s így szólt:
– Befejeztem.
– Végre! Az őrsön felteheti a kérdéseit.

(Kortárs Kiadó, 2017)