Részlet Izer Janka novelláskötetéből

Gyermekek

Hétfőn Boldi elhívott a Király fürdőbe. Elhalasztottam pár dolgot, mert igaza van, muszáj lazítani. Szauna, hideg víz. A hideg nem esett jól. Langyos medence, forró medence, megint a szörnyű hideg. Szauna, hideg. A meleget jól bírtam, de különben vacogott a fogam. Valahogy nem járt át az energia, amikor kijöttünk. Másnap hosszú, gyötrelmes nap, éjszakai utazás a villamoson. A következő reggel tüsszögéssel ébredtem, délutánra lázam is lett.

Ma megőröltem a szárított kasvirágot. Még akkor szedtem, mikor Il meg a többi férfi megtalálta a mamutok friss nyomát. Az erdő most zajos, vidám, meleg van. De egyre hamarabb sötétedik. Szép ilyenkor, a fagyok előtti utolsó napsütés. Kiülök a fénybe, melegen simogatja a hajam, az arcom. Arra gondolok, hogy visszatér Il. És nemcsak ő, meg Kicsi Erdő, de mi is túlélhetjük a hideget. Nagy már a hasam. Elküldtem Kicsi Erdőt nyers dióért, még nem érik, pont jó lesz.

Odakint ragyogó az idő, otthon, vidéken nagyszerű lehet most, a dió javarészt lepotyogott már, a kertben elkezdtek teremni a kedvenc almafáim. Én meg egy penészszagú kis lakásban fekszem betegen, lázasan. A menta-, a kakukkfű-, a kamilla-, a csipkebogyó-, a hárstea, a torma, a citrom, a méz, a gyömbér, a fokhagyma sem hat, úgy látszik, túlságosan eltávolodtam már a természettől, hogy segíteni tudjon. Előveszem a gyógyszeresdobozt. Muszáj összeszednem magam, nem maradhatok Pesten a hétvégére. Csak egy kis megfázás, de itt nehezebb meggyógyulnom. Haza akarok menni.

Nyírfalevelet, hagymát gyűjtött. A többiek gyümölcsért jártak, sokat találtak, kaptunk mi is.

Végre elindulok. Az emberek rövid nadrágban, szoknyában, én kabátban botladozom a bőröndöt vonszolva. A Városmajor utca végén, a fogorvosi rendelő előtti járdába ékelt gesztenyefán még mindig ott lóg a fekete melltartó. Négy éve minden alkalommal, amikor elmegyek mellette, újabb történetet találok ki. Most azon töprengek, hogy a ház előtt beszélgető két középkorú nő, akik az öltözködésük alapján még nincsenek tisztában a korukkal, vajon tudják-e a történetét. Volt-e közük hozzá? Valószínűtlennek tűnik. Ahhoz nem elég fiatalok.

A harmadik kőedényt odaadtam szárított húsért, meg egy takaróért, Kicsi Erdő már nem szeret elmenni a tűztől. A diót vízbe raktam. Iléknek hamarosan haza kell érniük a vadászatról. Hűvösödik, kell a hús és a mamutok bőre.

Természetesen a Déli pályaudvaron is lehet kapni gyrost, meg frissen sült pizzát. Ez a pizza vastag tésztájú, mint egy hájas kéz, amely körülöleli a sonkát, a paradicsomszószt, a ráolvadt sajtot. Szeretem az illatát, amióta tejérzékeny lettem, különösen étvágygerjesztő. Kívánom, gusztusosnak tűnik. Ma a vonaton ébredtem rá, tulajdonképpen mennyire undorító, ahogy a felpüffedt tészta azt a nyúlós összeplöttyedt trutyit próbálja egyben tartani valahogy. Egy lány ült velem szemben, ő ette a pizzát. A lány pontosan úgy nézett ki, mint amit evett. Engem megijeszt az effajta látvány, hogy valaki fiatalon még csak annyit sem törődik magával, hogy legalább ne az adottságait torzító ruhát vegyen fel. Ennyi idősen még könnyebben formálódik a test, szabadon válogatható az öltözék és a smink színe. Később már sokkal alaposabb munka és átgondoltság szükséges. Rutint kell szerezni, előre.

A dióleves edényben szétnyomkodtam az ázott, puha héjakat, jól sikerült a festék. Délelőtt neki is láttunk Kicsi Erdővel a falnak. A nyírfalevelet a másik edényben főztem délután, amikor már evett mindenki, és odafértem a tűzhöz, hagymahéjjal sötétítettem rajta. Estére befejeztük a rajzokat, Ilre gondoltam az egész munka alatt. A többieknek is tetszett, egy kevés gyümölcsöt adtak jutalmul. Éjszaka megmozdult bennem a kicsi. Vajon ha túléljük a telet, az ő neve mi lesz?

Egyik reggel, amikor a szempillaspirált ellenőriztem, hogy nem kenődött-e el, mintha ráncokat fedeztem volna fel. Most hazaérve ellenőrzöm. Tényleg ott vannak, parányi kis szarkalábak, nem is, nevetőráncocskák. Nevetőráncok lesznek, amikor megnőnek.

Egész életemben meg voltam győződve arról, hogy az öregedés ijesztő csúnyulással jár. Különösen akkor lettem biztos, mikor jöttek a férfiak. „Ha önző vagy most, kidobsz engem és a szabadságot választod, később nagyon megbánod, mert senkinek sem fogsz kelleni öregen.” Ráadásul a nagy mellek hamarabb megereszkednek, tudom. Félek én már tíz éve a löttyedtségtől, a ráncosságtól, a visszerektől, a csúnyuló öregedéstől, mindentől.

És mégis. Memento mori, mondja az arcom, de mosolyog. Mintha nevetni akarna a pusztulásban, a pusztuláson. Ez tetszik. Süt a nap, vénasszonyok nyara.

Visszatértek a férfiak. Il nélkül.

Itthon vagyok. A dombtetőre felérve még pont elcsípem a naplemente végét. Itt már senki sem zavar. Legfeljebb őz, nyúl, fácán vagy kóbor macska jár erre. De tőlük nem tartok, ők nem emberek. Letérdelek, a fűbe markolok. Ha mezítláb sétálunk az erdőben vagy a réten, a növények és a föld a meztelen bőrön át elvezetik a negatív energiákat, és azt is, amit az elektronikai eszközök sugároztak ránk. Tenyerem a talajon pihen, körülöttem misztikus, magányos, madárcsiripelős csend, sötétedik. Halkan felszűrődik hozzám a falu esti készülődésének zaja, ugatnak a kutyák.

De Kicsi Erdő végre jóllakik, szívesen adnak, sokat.

Végre

Nem tudom életben tartani őket

egyedül.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)