Mióta otthonainkban kábeltévé-csatornák tömege várja, hogy ránk zúdítsa áldásos tartalmát, azóta a legelszántabb természetszerető lelkek még azt is megtehetik, hogy reggeltől estig természetfilmeken andalodnak. A kínálat végtelen ugyan, de néhány halmaza azért jól körülhatárolható. Alább a természetfilmek típusait veszem sorra, szigorúan szubjektív módon.

Az őstípus a romantikus. Emlékszünk még Homoki-Nagy István filmjeire? Na, erről beszélek. Az ötvenes-hatvanas években tömegek látták a moziban Gyöngyvirágtól lombhullásig című korszakalkotó művét. Sok jelenete ma már viccesnek és/vagy értelmetlennek hat. Például amikor a gemenci vadőr idomított szirti sasát ráereszti a vad parlagi sasra. Ennek a bunyónak már akkor sem volt semmi értelme, sem vadgazdálkodási, sem solymászati szempontból. (Természetvédelmiből meg pláne. Na jó, akkoriban még nem volt természetvédelem.) Nevetséges az is, ahogy moralizál a narrátor a vérszomjas farkasról és az ártatlan őzgidáról. De mindegy, Homokit csak azért említjük, hogy be lehessen lőni ezt a típust, amelynek – ha fogyatkozóban is, de – ma is vannak képviselői. A romantikus természetfilmben a természet úgy jelenik meg, mint az ősidill Paradicsoma. Habár a valóságtól mindez távol áll, szívünknek talán az ilyen film a legkedvesebb, mert ez áll legközelebb ahhoz a lelki ősvilághoz, amely bennük él.

Van azután a tudományos természetfilm. Ennek célja, hogy a természet némely viselt dolgait tisztába tegye, racionalizálja, elmagyarázva, mi miért történik ebben a nagy rendszerben. Ezek csúcsfilmjei az Attenborough-művek. Káprázatos technikai színvonalon készült filmek, lenyűgöző történetek a növények és állatok világából. David Attenborough maga is megjelenik filmjeiben, így hozva közelebb a nézőhöz a témát, egyúttal megakadályozva, hogy a filmet megfagyassza a vizsgálódás tudományos racionalitása.

Hogy a rendező maga is megjelenik a filmben, az átvezet bennünket a következő csoporthoz. Ez az egomán filmeké. Majdnem végig a rendező arcát látni (aki általában nagyon jópofa gyerek), ő mesél a természetben tett kalandos utazásairól. Közben a háttérben fel-feltűnnek életlen állatok, amelyekről épp szó van. Ez csak zavaró tényező, hiszen ezek a filmek nem a természetről szólnak, csak a rendező természetéről.

Az állatok életét bemutató filmek között jómagam kifejezetten irtózom azoktól, amelyekben az állatoknak nevet adnak. Nem egy gepárdcsalád tagjai indulnak vadászni, hanem John, Mary és a gyerekek. Fogalmam sincs, ki és mikor találta ki ezt a verbális háziasítást, de elég nagy divat.

E videók mentsége, hogy legalább a természetről mesélnek. Mert minek nevezzük azokat a filmeket, amelyek állatok vegzálását demonstrálják? A hős főszereplő a Nílusból krokodilokat rángat ki (és villámgyorsan összekötözi a szerencsétlen állat állkapcsait, hogy kedvére babázzon a hüllővel a kamera előtt), dél-amerikai mocsarakban óriáskígyókkal birkózik, tengerek mélyén rájákat macerál. A cél itt nem az, hogy megértsünk valamit a szent és érthetetlen természet életéből, hanem hogy kiderüljön: ez a csávó bizony nagyon kemény. Némelyik állatozó hőst persze néha összetapossa egy elefánt, agyonvágja egy elektromos rája. Ilyenkor győz az igazság.

Írásom végéhez közeledve tisztázni szeretném, hogy e csoportosítás nem jelent minőségi ítéletet. Bármilyen fajta természetfilm lehet zseniális, átlagos vagy dilettáns. Utóbbira a legordítóbb példám az a film, amely nem sorolható egyetlen csoportba sem. Ennek oka, hogy ez a film semmilyen. A rendező fölállított egy folyó partján egy kamerát, és időnként fölvette, milyen állatok kelnek át a vízen. A felvételeket évszakok szerint elrendezte, és kész lett a mű. Jönnek a medvék, vaddisznók, szarvasok seregestül, és átgázolnak a hullámokon, ötvenhárom percen keresztül. A gép forog, az alkotó pihen.

Ma, amikor a tiszta forráshoz annyira nehéz visszatalálni, az embert egy-egy jól sikerült természetfilm rádöbbentheti, hogy ha ez nehéz is, nem reménytelen. Sőt, még az is megeshet, hogy épp a nagy civilizációs zajban derülhet ki a legmegrázóbban: mindig a csöndesebb élmény a mélyebb. Ehhez a felismeréshez segítenek hozzá azok a művek, amelyeket jobb híján ontológiai természetfilmeknek nevezhetünk. Nézzük a medvét, a gyurgyalagot, az erdőt, és egyszer csak megérezzük: itt a mi életünkről van szó. Környezet nem létezik. Minden itt van, belül.

Végh Attila