Európa csendes

Ülök a tévé előtt, nyomogatom a kütyüt, és végül beleszaladok egy dán horrorfilmbe. Amikor véget ér, még mindig azt hiszem, hogy valóban horrort láttam. Kell néhány percet ülnöm a sötétben, hogy rádöbbenjek: ez nem az volt. Elmesélem.

Egy dán házaspár valami bulin megismerkedik egy holland párral. A dánoknak van egy kislányuk, amazoknak meg egy kisfiuk. A kisfiú néma. Szülei elmondják, hogy ennek valami génhiba az oka: a gyerek sajnos nyelv nélkül született. A felnőttek olyan jól összebarátkoznak, hogy megbeszélik: dánék látogatóba mennek majd a mélyföldre.

Ez így is történik. Telnek a napok, eszegetnek-iszogatnak-beszélgetnek szépen, de a nagy mulatozásba lassan egyre disszonánsabb hangok keverednek. Jönnek a tipikus torzított horror-hangeffektusok. Dánjaink egyre feszélyezettebbek, mert érzik, hogy ezzel a családdal valami nincs rendben, egyre szaporodnak a baljós előjelek, és a baráti érdeklődés lassan rettegéssé válik. Ők azonban – a jólneveltség, a tolerancia, a fejlett humanista-polgári tutyimutyiság miatt – nem menekülnek, hanem még akkor is maradnak, amikor pedig már ilyeneket suttognak egymásnak, amikor azok nem hallják őket: „tudom, hogy nagyon rossz itt, de azért ezt az egy-két napot még kibírjuk, ami a látogatásból hátravan”.

Hát nem. Nem bírják ki. Egy éjjel ugyanis a vendégek azt hallják, hogy házigazdáik iszonyúan ordítoznak a néma gyerekkel. A férj kióvakodik, hogy megszimatolja, mi történik. És a kerti medencében ott találja a kisfiút, vízbe fojtva. De ő még most sem menekül családjával, hanem tovább ténfereg. Egy melléképületbe téved, ahol rengeteg fotó van a falon: szelfiken a házigazdák, különböző ismeretlen párokkal. És mindegyik párnak hasonló, hat-hétéves forma kisgyereke van. Az egyik fényképen pedig ők maguk, amikor megismerkedtek vendéglátóikkal.

A férj végre elszánja magát: fölébreszti családját azzal, hogy most azonnal irány Dánia. De hogy mit látott, azt nem mondja el. A rendőrséget se hívja. Csak kocsiba ülnek, és tűz. (Az igazsághoz tartozik, hogy korábban már – ezeknél enyhébb vészjelek nyomán – egyszer hasonlóképp megpróbáltak angolosan távozni, de a kislány rájött, hogy plüssnyusziját ott felejtette a házban, és a jólnevelt, polgári, engedékeny apuka visszafordult a menekülésből, hogy a nyuszit elhozzák. A házba visszaérve pedig a csodálkozó-méltatlankodó házigazdák rábeszélték őket, hogy maradjanak még, hiszen így elmenni nem illik.)

A hollandok persze üldözőbe veszik őket, és egy szántóföldön utolérik. Némi verés után a kislánynak ollóval kivágják a nyelvét. Egy bűntársuk jelenik meg, és elviszi magával a vérző szájú gyereket. Főhőseinket pedig vendéglátóik levetkőztetik, és valami salakkráterben halálra kövezik. Vége a filmnek.

Ha csak ennyit mondok el, ez valóban nem tűnik többnek egy rossz horrorfilmnél. Csakhogy van itt még néhány fontos mozzanat. Az egyik az, hogy a holland pár férfitagja erősen arab kinézetű, bűntársuk pedig, aki a kislányt elrabolja, konkrétan az, és (ha jól emlékszem) Ahmed a neve. A másik, hogy amikor a meztelenre vetkőztetett pár már kivégzését várja, a zokogó férfi azt kérdezi leendő gyilkosaitól: „De hát miért csináljátok ezt?” A gyilkos pedig így felel: „Mert hagytátok”. Azzal kezdetét veszi a tradicionális arab kivégzés: a halálra kövezés.

Végh Attila