Ayhan Gökhan interjúja Jász Attilával

Ayhan Gökhan: Pár hete nyilatkozta Sára Sándor, hogy két megvalósulatlan filmterve közül az egyik az Amrita Sher-Gil indiai-magyar festőművésznőről szóló életrajzi film. Frissen megjelent Boldog temető című versesköteted is vele foglalkozik. Hogyan találtál rá az ő történetére, mitől gondoltad annyira különlegesnek, hogy egész kötetet szentelj neki?

Jász Attila: Ő talált rám. Egyáltalán nem akartam vele foglalkozni, nagybátyja érdekelt, az indológus indián, Baktay Ervin. Ismertem Amrita néhány képét, érdekesnek találtam, de nem kattantam rá. Kezembe került viszont Baktay londoni előadása egy gyönyörű kis kiadványban, az általa készített fotókkal, Amritáról. Ez bennem maradt valahogy, nem engedett. Elkezdtem vele foglalkozni, és lassacskán, észrevétlenül egy szerelmi kapcsolat alakult ki köztünk. Valójában ennek a története a kötet.

AG: A rekonstruálásához rendelkezésre álló adatok, dokumentumok közül melyiket emelnéd ki és miért?

JA: Keserü Katalin könyvei, album-tanulmányai voltak nagyon fontosak és hasznosak számomra, főleg a képek felfejtésénél. Nagyon sokat segítettek a barátommal, Kelényi Béla tibetológussal folytatott beszélgetések; a fellelhető levelek és a róla készült fotók, illetve montázsok. Lanczkor Gábornak is van egy nagyon erős Amrita-versciklusa.

AG: Általában Indiát a Kipling-történetekkel, Széchenyi Zsigmonddal, az egzotikummal, a tájékozottabbak a mélyszegénységgel és a társadalmi igazságtalanságokkal rokonítják. Számodra hol kezdődik India, lenyűgöz-e, meghat-e, sikerült-e valamit a rád jellemző érzékenységgel és figyelemmel felfedezned benne Amrita életútján-életművén keresztül?

JA: Fiktív elképzelésem van Indiáról. Épp Sára Sándor Amrita kapcsán készített dokumentumfilmjén vagy barátaim indiai fotóin, esetleg zenész ismerőseim indiai elbeszélésein keresztül. Amrita indiai története nyűgöz le, ahogy kitalálta, hogy indai festő lesz, ahogy kiérlelte és kidolgozta magából, a világáramlatot ismerve, látva, tudatosan, a magyar és az indiai hagyományok alapján. Az egyszerű és szegény embereket festette. És végül elkészítette India anya című képét, ami azóta is embléma Indiában, még bélyegként is kiadták.

AG: Közvetetten, de egy másik személyiségbe bújtál bele, mint korábban Xántus Jánosba. Komoly kalandon vagy túl. Milyen volt az utazás, ért-e meglepetés útközben, akár magadat illetően?

JA: Ez inkább együttdolgozás volt, közös munka Amritával. Ahogy korábban Csontváryval, Tarkovszkijjal is műveltünk hasonló dolgokat. Amrita igazán izgalmas női személyiség volt, rengeteget tanultam tőle a másik nemről. És nagyon másképpen, mint az életben. Az igazi meglepetést az jelentette, hogy egy elképesztően gyönyörű nőben milyen kislányos félelmek működnek a mélyben. Mennyire törékeny valójában, noha kifelé mást sugároz. És ez a nagyon emberi lénye fogott meg, a szépsége csak elkápráztatott. De ebbe a védtelen és kitartó, víziókkal rendelkező nőbe szerettem bele.

AG: „hiszen minden kép az alkotóról szól” – írod. Sokan Frida Kahlóval rokonítják Amritát. Látsz köztük hasonlóságot, izgalmas annyira az ő életútja, hogy szintén filmet rendezzenek belőle? A kötet már megvan…

JA: Sok a közös szál. A felszíni történet, születéstől halálig, ami nem hosszú szakasz, 28 év, nagyon filmeseknek való. Kicsit hollywoodi is. Indiai származású, szikh apjával, magyar, nehéz természetű anyjával, a folytonos pletykákkal, a párizsi élettel, a magyarországival, az indiaival, Nehruval, Gandhival, unokatestvérével, aki a férje lett, nagybátyjával, és váratlan halálának körülményeivel…

AG: Indiától térjünk vissza Magyarországra, közelebbről Tatabányára, ahol élsz, és ahol az Új forrást is szerkeszted. A lap idén milyen izgalmakat tartogat?

JA: Most jött ki a nyomdából egy afrikai számunk, készül nyári, lájtosabb, olvasmányosabb prózaszámunk is már, lesz felvidéki és szlovák blokk, erdélyi-román szám, és szellemi csemegéket is tervezünk, köztük indiai bölcselőket is.