Az anyanyelv világnapja, február 21. alkalmából

Néhány hónapja volt szerencsém interjúkat csinálni egy olyan határontúli magyar közegben, amelyről általában el szoktunk felejtkezni. Ha valamely olvasónk most szeretne találósdit játszani, akkor e mondat után álljon meg néhány másodpercre, és sorolja fel, mely környező országokban találhatóak magyar nyelvű kisebbségek!

Ha végére ért a felsorolásnak, akkor folytassa ennek a mondatnak az olvasását, és ahogy halad betűről betűre, tegye a szívére a kezét, és válaszolja meg magának azt a kérdést, hogy eszébe jutott-e Burgenland? Amennyiben igen, gratulálok, én nem igazán gondoltam rá, mielőtt ténylegesen odalátogattam volna. Ez pedig nem teljesen véletlen: valószínűleg az itteni magyarság rendelkezik a legkisebb számossággal (jelenleg hétezerre sem becsülhetjük), illetve nekik van a legkisebb kulturális apparátusuk a szomszédos országokba szakadt nemzettársaink közül.

Az identitásuk is sok tekintetben más, mint egy erdélyi, vajdasági vagy kárpátaljai magyarnak. A Burgenlandban készült interjúinkból még megjelenés előtt áll a kötet, így kevés információt érdemes az ott tapasztaltakból megosztani, ennek megfelelően csak egy érdekességre reflektálnék, amely az anyanyelv és a nemzeti identitás rendkívül sajátos kapcsolatát érinti. Egy olyan jelenségre lehetünk figyelmesek, amely az életvilágunk magvát érinti, legalábbis a nyelv és identitás kérdéskörében.

Lássuk be: Magyarországon e téren ma egy elég szegényes koncepció uralkodik, elsősorban annak köszönhetően, hogy egynyelvű nemzetállam vagyunk – az ismert történeti okok miatt. Az identitás és a nyelv összefonódik, sőt, a kettőre rárakódik az intézményes elismertség is. Egyszerűen fogalmazva: aki Magyarországon magyar állampolgár, annak magyar az identitása és az anyanyelve is – a ritkább kivételektől elvonatkoztatva. Ez egy meglehetősen szűkös gondolkodás, hiszen a világon valószínűleg azok a helyek vannak többségben, ahol ez a hármas nem fonódik ilyen tisztán össze. Többnyelvű közegek a közvetlen szomszédságunkban is találhatóak, Ázsia vagy Afrika egyes országaiban előfordul, hogy több, jelentős lélekszámú államalkotó népcsoport van jelen, viszont az államigazgatásban közvetítő nyelvként egy olyat használnak, amely egyáltalán nem jelentős egyik csoport identitásában sem (rendszerint az egykori gyarmattartó nyelvét).

Magyarország tehát inkább kivétel, mint szabály e kapcsolódások játékában. Hogy ez mennyire így van, arra példának okáért a burgenlandi magyar nyelvet használó polgárok világítanak rá. Az, hogy intézményesen őket az állam osztrák állampolgárnak ismeri el, nem feltétlen ismeretlen: a felvidéki magyarok közül is sokan (a kettős állampolgárság tilalma miatt) csak szlovák állampolgársággal rendelkeznek. A helyzetet viszont bonyolítja, hogy míg felvidéki magyaroknál ritkán hallottam eddig, hogy identitásukban szlovákok lennének (állampolgárság ide vagy oda), addig Burgenlandban nem találtam olyat, aki ne osztráknak vallotta volna magát – miközben magyar nyelven beszélgettünk.

A magyarság itt egy teljesen más rétegen keresztül jelenik meg: egy nyelvben és egy hagyományok iránti kötődésben, úgyis mondhatnám, hogy történelmi tudatban. A nyelv megjelenése azért érdekes ebben a relációban, mert sok embernek e környezetben már könnyedebben jönnek nyelvre a német szavak. Ha magyarul is szólalnak meg, azt gyakran egy kicsit törten teszik, minden harmadik mondatban megfigyelhetünk német szavakat vagy egész mondatrészeket. Kérdés, hogy itt miről beszélhetünk: tényleges anyanyelvi készségről vagy anyanyelvi tudatról? Mert az utóbbi egyes településeken relatíve sok embernél megfigyelhető (azt mondják, hogy magyar – is – az anyanyelvük). Ezzel együtt a komplexebb nyelvi megformáltságot igénylő helyzetekben úgy tűnik, a német testhezállóbb nekik.

E tekintetben érdekes egyik interjúalanyom – akinek e helyütt a nevét homályban hagynám – gondolata: az anyanyelv tényét egy nagyon egyszerű, motorikus használathoz köti. Saját elmondása szerint bár a német használata a legtöbb esetben könnyebbséget jelent számára, gyakran azon kapja magát, hogy a kezén számolni még mindig magyarul kezd el.

Mintha ez a gondolat magvában kezdene ki minden koncepciót, amit a hétköznapokban az anyanyelvhez kötünk. Az anyanyelvtől mégiscsak azt várnánk, hogy ez legyen az, amit „a legjobban, legszívesebben beszélünk” (ahogy annak idején a népszámlálások is kérdezték hazánkban). Az egyszerűbb műveleteket, mint a kézen számolás, én is meg tudom csinálni angolul, németül, még a rövid karatés múltam okán japánul is. És mégis, ennek az egyszerű műveletnek az automatizmusa számít.

A bibliai passzust parafrazálva: mintha az anyanyelvi beszélők olyan tanítványok lennének, akik nyelveken kezdenek számolni. És ha először ezek a számok magyarul jutnak eszükbe, akkor magyarnak is tekinthetjük őket.

Sarnyai Benedek