Május 28., a nemzetközi tejnap alkalmából

Egy borjú ráharapott a feleségem mellére, nagyot lökött a testen, és mintha csak mindig ahhoz szokott volna, hogy egy függőleges testből szívja ki a tejet, szopni kezdett. Ez önmagában nem meglepő: az udvarban a macskaanyák a kutyaanyákat szoptatták, miközben a kutyaanyák, akár egy jin-jang formáció, a macskaanyák mellén csüngtek, és a baromfikat is csak azért kergették macskakölykök, mert a kis bimbókat keresték a tyúkok mellén és a kacsák faggyúmirigyeiben. Némely tyúkot egyből bele kellett főznünk a levesbe egy-egy ilyen hancúr után, mert a kismacskák addig kutakodtak a tollak alatt, mígnem beleharaptak szegény tyúk tüdejébe vagy valamelyik ütőerébe. Mégsem tudtunk haragudni a kismacskákra, nekik is idő kell, amíg felfedezik, hogy az Úristen a madaraktól sajnálta az emlőt, ők nem részei annak a titkos és végtelen körforgásnak, ami csak az emlősöknek adatott meg. Az emlős a tejjel csak az emlőst táplálhatja, ez emel minket az állati lét alacsonyabb formái fölé: emberi nézőpontból csak az emlős számít igazán állatnak, azok a lények, amik megosztják velünk a testüknek azon elemét, ami a legerősebben kötődik a szaporodáshoz. Aki a szaporodásába enged betekintést, azt testvérünknek tekinthetjük igazán, rokonállatnak, ugyanaz a tej folyik az ő testükben, mint a miénkben, mi belőlük növünk fel, belőlük szaporodunk, ahogy ők is belőlünk. Olyasfajta testvériség ez, ami örök időktől való, nem Krisztus ütötte rá a pecsétet, de mégis van benne valami mélyen isteni. Éppen azért isteni, mert ezt a testvéri szövetséget még Krisztus is homályban hagyta előttünk: el kellett telnie utána nyolcezer évnek, hogy ezt magunknak fedezzük fel. Tehéntejet persze már Krisztus is ivott, de azt a nagyon egyszerű összefüggést ő sem leplezte le, hogy a tehenet, és minden emlőst valójában a tejjel forrasztotta örök szövetségbe az Úristen: mi együtt küzdünk az életért ezen a világon, és ha létezik, a Mennyben, vagy tán a Pokolban – utóbbi létéről mai napig nem döntött az egyház. Pedig az ilyen egyszerű összefüggések leleplezése nem állt távol Krisztustól, voltaképp minden, amit beszélt, annyira magától értetődőnek tetszett, hogy igazából csak az emberi logika sajátosságának, fejlett kombinatív képességének tudhatjuk be, hogy ezeket az emberi logikával nagyon is egyértelmű állításokat Krisztus előtt több ezer évig fel sem fedezték. Vagy talán mégis felfedezték, hiszen a történeti Krisztus elég sokat másolhatott más vallások profétáitól is, de ezt már hagyjuk meg a teológusoknak. A tejtestvériségnek épp az a lényege, hogy a felfedezésből teljesen kirekeszthettük a teológusokat, a prófétákat és egy kicsit magát Krisztust is. A testvériség szentségét épp az adja, hogy a jelenség öröktől fogva adott, és az ember magának tárta fel: nem kellett hozzá egy szűznek sem teherbe esni, senkinek sem keresztre feszülni. Ebben a természeti szövetségben nincsen isten, nincsen vallás, csak testek vannak, csak gyomrok vannak, csak nemzőszervek, csak emlők, csak kicsinyek vannak. Mi vagyunk azok a lények, akik több millió éve, valamikor a dinoszauruszok magasságában szétágaztak egy apró, cickányszerű lényből, aki először kezdte tejjel táplálni az utódait, és ahány ágra szakadtunk, annyiféleképpen tudjuk most újra egymást táplálni. Azt mondják, az igazán gazdagok még delfin-, sőt bálnatejet is isznak, de ez lehet, csak pletyka.

A feleségem viszont ebből a körből kiszorult: olyan kevés teje volt, hogy a fiunk, Bence, előbb kezdte a papagájon keresni az emlőt, Edit melleiről még egy csecsemő is megmondja némán, hogy nem sok reménysége van benne. Manapság ez rendellenességnek számít, a természet jobbára kiszelektálta a sok tejet termelő asszonyokat, azt az embert tartja életben a többi állat, amiből neki haszna lehet. Az első lény, aki mégis rácsimpaszkodik az emlőire, ez a borjú, Editet csak ő fogadja el testvérének, ő fogadja abba az ősi kapcsolatba, amit a saját fia is megtagadott tőle. Edit, mint ember, ezzel a mozdulatsorral vált voltaképp életében először a teremtett természet részévé.

Sarnyai Benedek