Ábel Tamás 15 éves korában ismerkedett meg az üveggel mint médiummal. Később a Kisképzőn és a Moholy-Nagy Művészeti Akadémián tanulta a szakmát. A hazai galériák mellett Kínában, Japánban, Lengyelországban, az Egyesült Királyságban, Németországban és az USA-ban is több kiállításon találkozhattak a látogatók a munkáival. 2020-ban a Forbes beválasztotta a 30 sikeres magyar 30 év alatti listájára. Első önálló hazai múzeumi kiállítását a Művészetek Háza Veszprémben csodálhattuk meg, a diploma megszerzése óta eltelt tíz év összegzését adta üvegmunkáival és installációival. – Somogyi-Rohonczy Zsófia interjúja.

Somogyi-Rohonczy Zsófia: Kezdjük az „anyagiakkal”. Üvegművészként szoktak bemutatni, de téged nem lehet csak ide besorolni. Mit nyújtanak számodra ezek az anyagok megfogalmazásban, technikában, munkamódszerben és alkalmazkodásban??

Ábel Tamás: Alapvetően képzőművészként definiálom magamat, hiszen a munkáim nem illeszkednek a hagyományos értelemben vett üvegművészeti keretek közé. Ez az irányultságom már a MOME-n kialakult, és benne hatalmas támogatást kaptam egykori tanáromtól, German Kingától, aki új horizontokat nyitott nekem. E folyamat és felismerés során közelebb kerültem a festészeti és szobrászati műfajokhoz, és csupán médiumként használom a tükröt és az üveget. Mindkét alapanyag tulajdonságai a kezdetektől fogva jól illeszkedtek a gondolatokhoz és koncepciókhoz, amikkel foglalkoztam – egyenlőség, tolerancia és sokszínűség. Az energia és az alapanyag tekintetében is hatékonyabb módszereket alkalmazok, ami sokkal inkább környezetbarát önálló műtermi munkát tesz lehetővé, és úgy érzem, nagyon szerencsés vagyok, mert kevésbé függök külső tényezőktől. Talán ennek is köszönhető, hogy az utóbbi pár évben fokozatosan egyre nagyobb léptékű műveket alkothattam, ami egyáltalán nem általános ebben a médiumban, és úgy hozhattam létre Veszprémben a kiállításomat egy közel 150 négyzetméteres térben, hogy az egy önálló személyes tárlat lehetett. Ilyenre a Művészetek Háza Veszprém történetében még nem volt példa ezzel a médiummal. Hogy felnőttem a feladathoz, az a kiállításom kurátora, Dohnál Szonja nélkül nem valósulhatott volna meg, aki bizalmával és támogatásával már több mint tíz éve megtisztel. Bár tanulmányaimban foglalkoztam az üvegipari technológiák megismerésével és alkalmazásával, mire elvégeztem az egyetemet, már csak a romjai fogadtak a hazai gyáraknak. Ez egy nagyon szomorú és alig ismert téma a magyar társadalomban, pedig sokaknál van otthon akár olyan kristály- vagy üvegtárgy, amely mementója ezeknek a gyáraknak. Ma már egyetlen nagy múltú magyar üveggyár sem létezik, és súlyos probléma mind társadalmilag, gazdaságilag, mind művészettörténetileg, hogy nálunk ez megtörténhetett. Ellentétben a csehekkel, finnekkel, lengyelekkel, ahol a mai napig ezek a gyárak a motorjai egyes régióknak, és turizmust is generálnak. A finneknél egyenesen a nemzeti kulturális identitás része az Iittala gyár és termékei. Szerencsére vannak olyan pozitív kezdeményezések, mint a VITRUM Magyar Üvegkedvelők Egyesülete, amelyet Sík Attila gyűjtő keltett életre, hogy például foglalkozni lehessen az eltűnt gyáraink múltjának kutatásával.

SRZs: Munkáidat több külföldi országban is láthatta a közönség. Véleményed szerint mit üzennek ezek a művek, és általában a munkáid a külföldi közönségnek és a hazai látogatóknak?

ÁT: Talán azt is üzenik, hogy ez valami teljesen más, mint amivel eddig találkoztak. Nem a megszokott alkotást látják, akár 3D vagy 2D munkámmal találkoznak. Nemzetközi szinten érthető az üzenete a műveimnek, de régiónként eltérő a jelentéstartalma és az épp aktuális üzenete is. Jó példa erre, hogy mennyire felkapták a Szivárvány tükrömet és a hozzá tartozó performance-videót az USA-ban, ahol még egyetemi környezetben is feldolgozták New Yorkban. Ugyanakkor itt, Európában is volt olyan, hogy rám írt Instagramon egy világsztár művész menedzsere, hogy épp az imént tárgyalták ki a Corning Museum of Glass-ban kiállított művemet. Ezek a visszaigazolások mind megerősítettek abban, hogy jó úton járok, akkor is, ha a hazai közeg egy része olykor értetlenül áll a műveim előtt. Így csendben, de sikeresen bevonzottam a nyitottabb külföldi közeget, ahol értő szemekre találtam.

SRZs: Az anyagában merevnek is ható üveg nagyon érzékeny, személyes témákra hívja fel a figyelmet. Miként segít ezeknek a mély témáknak a fel- és megdolgozásában?

ÁT: Valóban van egy kontraszt abban, ahogy ezen érzékeny témákhoz viszonyulnak a ridegnek és hidegnek tűnő, üveg- és tüköranyagú művek. Vajon tudnak-e olyan témákról kommunikálni, mint például a trauma feldolgozása vagy a függőségek és a gyógyulás? A veszprémi kiállításom pozitív választ adott erre a kérdésre, mely megnyilvánult a közönségtől kapott visszajelzésekben csakúgy, mint a műtárgyeladásokban. Egy látogató, akivel az utolsó napon is találkoztam, elmondta, hogy már harmadszor tekinti meg a tárlatot, és lenyűgözte őt – ez is siker. A Művészetek Háza számára is sok tekintetben radikálisan újító jellegű volt a kiállítás több szempontból. Például olyan kiegészítő programok kapcsolódtak hozzá, mint a szomatikus workshop – a MOME Mukume (Művészeti- és Kulturálismenedzsment) képzésének hallgatóival együttműködésben – vagy a teltházas jógaóra Diószegi Ádámmal. Ezek és a tárlatvezetések is rengeteget hozzátettek a kiállítás megértéséhez.

SRZs: A munkafolyamat mély megfigyelést, koncentrációt, türelmet, kitartást és alkalmazkodási képességet igényel. Miként tudod ezeket a tapasztalatokat a munkádon kívül is használni?

ÁT: Köszönöm, hogy megfogalmaztad ezt, mert már annyira természetessé vált számomra, hogy észre sem veszem önmagamban. Az egyetemen egyik tanárom csak „Vídiának” becézett, mert olyan kemény vagyok, mint a betonfúrószálon a gyémántbevonat. Olykor barátok és ismerősök, akik mellém kerülnek úton-útfélen, döbbentenek rá, hogy számukra is érthetetlen, hogyan sikerült ilyen ellenszélben is helyt állnom. Nemrég Doktor Melindának köszönhetően részt vehettem egy MOME Závecz Research statisztikai felmérésben és mélykutatásban. Ott jöttem rá arra, hogy egyedülálló teljesítményt tettem le az asztalra, amit rajtam kívül még senki sem tudott megtenni ezen a területen. Egy olyan sivatagban virágoztam ki, ami minden természeti törvénynek ellentmondott. Azért, mert én politikai, akadémiai és egyéb hátszelek nélkül értem el mindazt az elmúlt évtizedben, amikre művészkollégáim még azokkal a hátszelekkel is képtelenek voltak. Büszke vagyok rá, hogy ebben mellettem álltak mindazon gyűjtőim, patrónusaim, barátaim, akik végig hittek bennem, és támogattak az utamon. Azért is volt ez fontos számomra, mert úgy éreztem, hogy egyesek a politikai hatalmukkal visszaélve megakadályozták, hogy bármilyen ösztöndíjat elnyerhessek vagy pozícióba kerülhessek itthon. Számomra felfoghatatlan, hogy nem tudták elismerni, hogy én kerültem be a világ legnagyobb üvegművészeti múzeumába, a Corning Museum of Glass – Corning (New York) gyűjteményébe magyarként a legfiatalabbként. Talán azáltal, hogy tudom ezeket a képességeket használni a munkán kívül is, rendkívül sokszínű, szabad és önálló életem lett. Amikor elmeséltem egy barátomnak, hogy mennyi mindennel foglalkozom egyszerre, csak annyit mondott, hogy ezt nem hiszi el. Ahogyan az sem titok, hogy ez az interjú is éppen a repülőn fogalmazódott, úton New Yorkba.

SRZs: Egy ilyen sűrű életben számtalan inspiráció érhet. Van olyan irodalmi mű, ami nagy hatással volt rád?

ÁT: Igen, több is, de talán most a legutóbbi Ocean Vuong: Röpke pillanat csak földi ragyogásunk, ami meghatározó élményt jelentett.

Ábel Tamás munkáival legutóbb a budapesti Osztrák Kulturális Fórumban találkozhattunk a like glass beads to quartz+ csoportos kiállításon (kurátorok: Szuda Barna, Martin Baasch).