Nemrég jelent meg Kollár Árpád Nád című, legújabb verseskötete a Kalligram Kiadó gondozásában. A könyvről, a határokról és a gyerekversekről is beszélgettünk a vajdasági születésű, többek között Faludy György- és József Attila-díjas költővel. – Ayhan Gökhan interjúja.

Ayhan Gökhan: Hosszú kihagyás után – Nem Szarajevóban (2010), Milyen madár (2014) – jelent meg új, Nád című köteted. Milyen elv szerint történt a válogatás?

Kollár Árpád: Javarészt az azóta írott verseim tartalmazza az új kötet. A régebben írt darabokat alaposan átdolgoztam. Meglepő élmény volt, hogy a korábbi szövegeim vállalhatóak, nem kell megtagadnom őket, a javított versek jól simulnak a könyv koncepciójába, felépítésébe.

AG: Változatos helyek, helyszínek jelennek meg a versekben. A valóságban milyen környezet vesz körül?

KÁ: Jelenleg Szeged-Szentmihályon, a Holt-Tisza partján élek a családommal, három kilométerre a szerb határtól. Erre a holtágra, az azt körülvevő nádasra látok rá.

AG: Milyen ebben a tájban az élet?

KÁ: Nem véletlenül költöztünk ide, nagyon szeretünk itt élni. A házunk a valamikori Tisza medrében áll, ennek köszönhetően szoros kapcsolatban vagyunk a vízzel, a náddal, ezzel a kevés természettel. A téli napokon revelatív a holtágat megülő köd, a túlparti diófák között felkelő Nap. Ez a maga giccsességében is egy nagyon erős pillanat.

AG: Friss találkozás vagy a természet újrafelfedezése?

KÁ: Szabadkán a városszélen nőttem föl, mindenfajta víztől távol. Sokat mászkáltunk persze a közeli telepített erdőségben, ami nem igazi erdő, a tőlünk nem messze található libalegelőn fociztunk. Ha nem is volt szoros, de létezett valamifajta kapcsolatom a természettel.

AG: Felnőtt fejjel hogy tapasztalod, foglalkoztat, izgat a természet?

KÁ: Nincs bennem természetromantika. Tudom, hogy a természet megkéri az árát attól, aki arra vállalkozik, hogy közelebb kerüljön hozzá. Ugyanakkor nem tagadhatom, hogy megkönnyebbülök a természetben, vonzódom a vízhez, a zöldhöz. A természetet nézni szeretem, megnyugtatja a szememet, de az ember alkotta táj is közel áll hozzám.

AG: Most milyen a tőletek nem olyan messze húzódó szerb–magyar határ?

KÁ: Drótos (nevet). Gyerekkoromban a házunk körülbelül hét kilométerre volt a szerb–magyar határtól, ma légvonalban három kilométerre élünk a magyar–szerb határtól. Erős alapélményem a határtudat, mint olyan. Nyáron főleg a török és szerb vendégmunkások, továbbá a nyaralni indulók rohama idején lehetetlen küldetés eljutnom a szülővárosomba. A határon húzódó kerítés viszonylag új elem, sokáig idegen volt a látványa a tájban, igaz, a szem előbb-utóbb mindent megszokik…

AG: A határátlépésekről neked mi jut eszedbe?

KÁ: Rettenetesen régóta ingázom, milliószor mentem át határokon. Fiatalkoromban a határ a megaláztatás alakzata volt: a várakoztatás, a vámvizsgálat, a gyanús pillantások helyszíne. Traumatikus helyként élt az emlékezetemben, a tudatom mélyén. Az utóbbi időkben én is sokat változtam, például azon kaptam magam úgy egy évvel ezelőtt, hogy elvesztettem a régi reflexeimet. Amatőr módon nagyon rosszul döntöttem a határátlépés során, beálltam a hatalmas sorba, nem néztem, hol találhatnék egyszerűbb utat a minél gyorsabb átjutás érdekében. Lám, lassan asszimilálódtam én is.

AG: Egy-egy versed különböző kultúrákra reflektál. Könnyen azonosulsz ezekkel a kultúrákkal?

KÁ: Gyerekként nem éreztem magam otthonosan az ex-jugoszláv szerb–horvát–szlovén kultúrában. Annál is inkább nem, mert az a kultúra is idegenként tekintett rám. A szűkebb multikulturális közeg viszont otthonos volt a számomra. A rövid utcában, ahol laktunk, például magyarok, szerbek, ruszinok, bunyevácok, cigányok és albánok éltek. A délszláv háborúk idején a többségi nemzet a saját kisebbségei ellen fordult, és azt az üzenetet kaptam a mindennapokban, hogy az én városom nem az én városom, ami erős ellenállást alakított ki bennem. Ahogy öregszem, kopik ez az érzés, az utóbbi időben nagyon otthonosan érzem magam a régi Jugoszlávia területein a szlovén Piran városától Szarajevón át egészen Zágrábig. Ismerem ezt a közeget, a reflexeit, a hagyományait, beszélem a nyelvét, törekszem rá, hogy minél több időt tölthessek el ezeken a helyeken.

AG: Egyik nyilatkozatában Krasznahorkai László nem a legszerencsésebben fogalmazott, mire te írtál egy verset Trianon az nem egy ház címen, majd arra reagált a nemrég irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író. Hogyan fogadtad ezt a hatalmas, nemzetközi elismerést?

KÁ: Nem vehettük persze készpénznek, de sokan voltunk, akik számítottak rá, várták, hogy Krasznahorkai László ebben a fontos díjban részesüljön. Lelkesedéssel töltött el a hír, éreztem a súlyát, a jelentőségét, büszke vagyok, hogy a magyar irodalom immár két Nobel-díjas írót tudhat magáénak. Annál is inkább, mert ez azzal a reménnyel kecsegtet minket, hogy a jó irodalom is kaphat Nobel-díjat. Ha hozzávesszük, hogy a magyar származású David Szalay Flesh című regénye novemberben Booker-díjat érdemelt, minden további nélkül kijelenthetjük, hogy a 2025-ös év a magyar irodalom nagy éve volt.

AG: Változatos visszajelzések születtek még az ominózus versre?

KÁ: A szimpla gratulációtól a már-már ijesztő lelkesedésig érkeztek reakciók, alig győztem elolvasni őket, válaszolni rájuk. Meglepett, mennyien milyen magasra pozícionálták a szöveget, meglepett, hogy milyen sokan olvasták és milyen sokan rezonáltak rá. Jó érzéssel töltöttek el az olvasóktól érkező reakciók, ahogy a pályatársaktól kapott dicsérő üzenetek is.

AG: Egy-egy korábban megjelent gyerekversed beköltözött a Nád című kötetedbe. Milyen megfontolásból?

KÁ: Igen, illetve az Ez a nap című versem felnőtt verssé írtam át. A trükköt Kovács András Ferenctől tanultam, hiszen számos verse átugrik egyik kötetből a másikba. Ezek a szövegeim már eredetileg sem csak gyerekversek voltak. Ráadásul tematikailag is helyük van az új kötetben. Az Ez a nap eredetileg egy gyerek napját írja le, ebből lett a Nádban egy olyan változat, ami egy felnőtt napját mondja el. Rendkívül élvezetes játék volt, hogyan lehet egy témát átvinni egyik kötetből a másikba. Rögeszmém, hogy vannak komoly érintkezési pontok a gyerekek és a felnőttek, a gyerekversek és a felnőttversek világa között.

AG: Költőként, irodalomszervezőként hogyan gondolsz a 2026-os évre?

KÁ: 2019 év végén azt merészeltem mondani, hogy 2020 egy nagyon jó év lesz, erre jött a mindent felborító, az egész világot megbénító Covid-járvány. Óvatosságból azóta nem bocsátkozom jóslatokba, hogy úgy mondjam, némileg Krasznahorkai Nobel-beszédét megidézve, hogy nem remélek. (nevet)