Amikor az ember pokoli fejgörcsre ébred, amikor nem tud lábra állni a szédüléstől, és még ráadásképp eszméletét is veszti, nem igazán ússza meg a családtagok mentőhívását. A szirénázó mentők tíz percen belül meg is érkeznek, százkilencvenes vérnyomást mérnek, és gyorstesztet végeznek, majd a Klinikák felé veszik az irányt. A Sürgősségi Betegellátó Osztályon (SBO) soron kívül készül a koponya CT, ami agyi vasculitis-t, azaz agyi érgyulladás gyanúját írja le. Onnan irány az osztály, először is az úgynevezett Szürke Zóna. Ide kerül minden olyan beteg, akinek már volt gyorstesztje, de még várja a PCR eredményét. Amolyan átmeneti betegellátóhely. Ha megvan a negatív PCR-eredmény – ez lehet este tíz óra is – áttolják az embert ágyastól-kisszekrényestől egy „rendes” kórterembe, amelyben egy tumoros néni az első szobatárs. Egycentis haj pelyhedzik éppen csak a fejbőrén. A viziten szemrebbenés nélkül közlik vele, hogy a gerinc tájékán is találtak áttétet, pedig már levették a melleit és a hónaljmirigyeket is eltávolították neki a nyáron. Aztán betolnak egy másik szobatársat a négyágyas kórterembe. Nyolcvanéves lehet, nem beszél, de látszik rajta, hogy nagyon akarna. Másnap elkezdődik a verklije: „Hogy kerültem én ide?” Ezt napjában legalább harmincszor megkérdezi az ápolóktól is, akiknek türelmük gyorsan fogy, és a végén ráhagyják a dolgot. Otthonból hozták be, agyi infarktus érte a beszédközpontot, ezért beszél olyan lassan és szaggatottan, de napról napra látványosan javul a beszéde, ő viszont egyet hajt: „Nem tudok beszélni.” Majd a negyedik ágyra egy haldokló nénit fektetnek. Csak a hörgését hallani, és a rákapcsolt gépet, amint sípol húsz másodpercenként. A viziten a hallgatók a néni izomtónusát vizsgálják meg a tanárnő útmutatására. A néni nem reagál semmire, se hangra, se fényre, amikor felhúzzák a szemhéját, akkor sem. Nem tudom, hogy fogom kibírni, ha egész álló este sípol ez a szerkezet, és félek is, hogy mellettem hal meg majd. Ekkor helyeznek át egy újabb kórterembe. Ekkor már túl vagyok a gerincvíz-csapoláson. Azt mondják, csak egy tűszúrást érezni. Valóban, de mekkora lehet az a tű! És ha harmadjára sikerül a beavatkozás, akkor az már három tűszúrás. Először ideget ért, akkor a bal lábam önálló életet élt mindaddig, amíg ki nem húzták a tűt: rángatózott mindenfele. A második alkalommal vér került a mintavételbe, ami szintén nem eredményez jó mintát. Végül harmadjára sikerült a csapolás. A gerincvízből sok minden kimutatható állítólag. A kóros sejtek mindenképp. Habár a vizsgálatok gyorsan folynak odabent, mégis nehéz néha kivárni azt a fél napot, amikor az eredmény megérkezik. A látogatási tilalom is jócskán visszaveti a beteg gyógyulását. Csomagok járnak ki-be a nővérek kezei által. Telefonos összeköttetésben lehet csak lenni a családtagokkal, barátokkal. Én szerencsés voltam, hozzám jöttek látogatók személyesen is, ugyanis a kórháztelepen dolgoznak. Tíz napig tizenkét négyzetméter a világ. Még a folyosó is tiltott zóna volt. Csak amikor vizsgálatokra vittek bennünket a beteghordók, akkor láthattunk nagyobb tereket. Az idő is beszűkült odabent. Pontosabban az étkezésekhez és a gyógyszerosztásokhoz igazodtak belső óráink. A gerinccsapolás után huszonnégy óráig nem volt szabad mozogni, csak éppen a mosdóba lehetett kimenni, illetve az ebédet gyorsan elfogyasztani. Azt hittem, nehezemre esik majd a mozdulatlanság, de a fájdalom kiheverésére valóban kellett is az egy nap. Máskülönben pedig maradtak a plafonbóklászási pillanatok, vagy az infúziócsepegés nézése, a cseppek számolása az elszunyókálásig. A mihamarabbi zárójelentésért való izgatott várakozásban benne volt a remény, hogy jön értünk valaki, akibe kapaszkodva hazatérhetünk otthoni környezetünkbe, szeretteinkhez. Ma még mankóval merek csak közlekedni bizonytalan lépéseim miatt, de hiszem, hogy az áprilisi kontrollra már magával viszi a tél a szédülésemet, és a tavasz ígéretében ott pulzál majd agyi ereimben is az újjászületés misztériuma.

Lajtos Nóra