Éppen nem harapják le a végtagjainkat

Július 29. – nemzetközi tigrisnap

Nemrég elkezdtem újra nézni a Tiger King című sorozatot. Akinek esetleg nem ismerős, a Netflix nevű streaming platformon bármikor megtalálja, a Covid első hullámának idején egyébként jelentős népszerűségre tett szert. Dokumentumsorozatról van szó, aminek lényege, hogy néhány producer felfedezte: vannak olyan emberek a valóságban, akik önmagukban abszurdabb karikatúrák, mint amiket egy forgatókönyvíró-csapat ki tud találni, úgyhogy megéri őket lekövetni éveken át egy tucat kamerával. Tényleg van benne minden: önmagán elérzékenyülő nagymacskamentő aktivista hölgy, aki még a bíróságra is gepárdmintás szerelésben jár – viszont természetesen allergiás a macskaszőrre; e karakter legnagyobb ellenfele a meleg-poligám kapcsolatban élő, fegyvermániás, redneck állatkerttulajdonos – aki mellékállásban amatőr country-énekes is, sőt, az Egyesült Államok elnöki címéért is elindult 2016-ban; a mellékszerepekben pedig találunk állatkerti gondozókat is, akiknek egy-egy végtagját néha leharapja egy tigris, de ők attól még nagyon szeretik a nagymacskákat… és azt hiszem, a továbbiakat az olvasó fantáziájára bízom, de annyit elárulok: akármilyen karaktereket talál ki, a sorozatban szereplők bizton abszurdabbak lesznek!

Akármennyire – akkor fogalmazzunk diplomatikusan – különcök a Tiger King szereplői, van egy sajátos mániájuk, amelynek lényege nagyon is megérthető a hétköznapi ember fejével. Az újranézés azért volt fontos számomra, mert így feltehető a kérdés: mit is jelent nekünk egy tigris? A Tiger King karaktereinek élete javarészt a nagymacskák körül forog, amelyek közt kiemelt szerepet kapnak a tigrisek. A legtöbb esetben egyébként elég rosszul tartják ezeket az állatokat: túlzsúfolt kifutókban, olyan rácsok mögött, amiket talán csak a Jóisten tart egyben. És még így is rendkívül sokba kerülnek: a karakterek évente komplett vagyont szánnak arra, hogy egyáltalán megetessék a tigriseket – többnyire vágóhídi maradvánnyal vagy elgázolt vadakkal. Egy szó, mint száz: itt egzisztenciák vannak, akik a teljes életüket egy olyan élőlény ellátásába, tenyésztésébe és (egyébként illegális) kereskedelmébe forgatják, amely részéről a legnagyobb hála mindössze annyi, hogy nem tépi le a karjukat. Pontosabban csak ritkán. Furcsa módon épp ez az élmény a rajongás forrása, és valószínűleg mi is ezt keresnénk, ha együtt élnénk ilyen nagymacskákkal. Mi, emberek valójában szeretjük átélni az élményt, hogy olyan élőlényekkel osztjuk meg az életterünket, amelyek bármikor megehetnek minket. Hogy az életterünknek pontosan mely szegmenseibe engedjük be az adott állatokat, egyéntől függően változhat. A Tiger King karakterei a közvetlen lakóhelyüket osztják meg a tigrisekkel, valakik az országukat, mások pedig tágabban értelmezik ezt a területet: a Föld nevű planétán megtűrik őket. Voltaképpen ebből az élményből terjedt el széles körben a veszélyeztetett nagyragadozók védelme. Persze, mondhatnánk, hogy van a nagyragadozók védelmére racionális indok: hiszen, mi lesz, ha egyszer felborul a biodiverzitás? Vagy satöbbi? Ne soroljuk, ne tegyünk úgy, mintha a legtöbb ember lelkét az ilyen érvelés hatná meg. Jobbára nem is értenek az ilyen komplex kérdésekhez, nem is akarnak, és ezt tiszteletben kell tartani. Az egyetlen állítás, amivel hatni lehet a szélesebb közönség ösztöneire: kihalhat egy állat, ami megeheti őket! Ezt pedig nem engedhetjük, mert ha természetes ellenség nélkül maradunk, megjelenik a félelem. A félelem a nyugalomtól. A nyugalomtól, amely azt suttogja a fülünkbe: egyedül vagyunk, nem kell alkalmazkodni, ha pedig mégis van bármi veszély, az csakis az ismert világon kívülről jöhet. Ezt nem akarjuk: olyan veszélyeken agyalni, amelyek az ismereteinken túlról származnak, még annál is jobban rettegünk ezen eshetőségtől, mint hogy egy tigris leharapja a karunkat. E logika mentén mondhatnánk: azok vesznek tigrist, akik az alienektől rettegnek, még néhány év, és az alien-szorongásra a kezelőorvosunk fel fogja nekünk írni a TB-tigriseket.

Az Egyesült Államokban nincsenek is oly messze ettől a ponttól. Érdekes statisztika, hogy jelenleg az amerikaiaknál magánkézben nagyságrendileg annyi tigris van, mint a vadonban összesen. Érdemes lenne a tigristulajdonosokkal egy kísérletet csinálni: vajon ők félnek jobban az idegen veszélyektől, vagy az egyszeri, hétköznapi amerikaiak. Ha az általunk várt eredmény jön ki, lehet, megtaláltuk a magyar egzisztenciális szorongások ellenszerét is!

Sarnyai Benedek