A közelmúltban jelent meg Kontra Ferenc új könyve, A fiú a L’Harmattan Kiadó gondozásában. A szerzőt új művéről és a Prima Primissima díj keltette érzéseiről egyaránt kérdeztük. – Borbély László interjúja.

Borbély László: Horvátországi magyar íróként jócskán hozzájárultál a volt Jugoszláviáról való ismereteinkhez, és bármilyen művet tettél le az asztalra, annak súlya volt. A fiú – Elszánt történetek című könyved egyik méltatója, Kemsei István írja, hogy „A fiú se nem regény, se nem novellák gyűjteménye, illetve ez is, az is.” A kötetet olvasva, bennem az a benyomás alakult ki, hogy az új történeteid akár egy majdani regény előképei is lehetnek. Mikor írtad ezeket? Körvonalaznád, hogy milyen alkotói szándékból fogantak A fiúban olvasható írásaid?

Kontra Ferenc: Öt évvel ezelőtt kezdtem el írni a könyvet, azzal a feltett szándékkal, hogy történetekkel átíveljem a huszadik századot. Tehát nem regényt akartam írni, viszont a koncepcióból adódott, hogy azonos lesz a történetek színhelye, adottak lesznek a szereplők is. Időben haladok előre. Néhány szöveg megírása után megalkottam az alcímet, így lettek „elszántak” a történetek, melyek gyakran a következőben folytatódnak és közös nevezőjűk a főhős, a fiú elszántsága. Az elmúlt évek során valamennyi történetet publikáltam a következő lapokban: Hévíz, Bárka, Kortárs, Eső, Hitel, Forrás, Magyar Napló, Tiszatáj, Opus, Vigilia, 2000, Élet és Irodalom, ezzel is jelezni szerettem volna, hogy széles olvasói horizontra gondoltam. A legutóbbi könyvbemutatón megkérdezték, hogyan írtam a könyvet, az első mondattal kezdtem és az utolsóval fejeztem be? Igazából a közepén kezdtem, végigírtam, és az elejével fejeztem be, ezt tükrözi a folyóiratközlések időbeli sorrendje is. Írás közben számítottam az olvasó titokfejtő kedvére. Beavattam a szertartásba. A századforduló irodalmában engem máig lenyűgöz a bűntörténet, a rejtély és a lélektan összefonódása. Nekem mindig van ugyan elképzelésem a bűn geneziséről, de nyitva hagyok egy ajtót az olvasónak, hogy másmilyen következtetésre jusson. Szándékosan nem mondok novellákat, mert túlságosan zárt formának érzem. A történet elbír többféle kiterjesztést. Műfaji sajátossága a századforduló történeteinek, hogy legalább kétrétegűek, és gyakori az énkettőzés. Mindig ott vibrál a háttérben egy mögöttes világ, amiről sejtésünk van. Kétsoros kottát írok, mint amikor a zongorista egyszerre két sort olvas. A ködlovagokra éppen az összművészeti érzékenység volt jellemző, elég csak Bródy Sándorra, Csáth Gézára vagy Cholnoky Lászlóra utalnom. Az első fejezet megírásánál gyakran eszembe jutott, hogyan inspiráltak ők.

BL: Kezdetben annyit tudunk, hogy van egy fiú, akinek meghal az anyja, az utolsó ember, aki családjából megmaradt. Ki ez a fiú, akiről a kötet elején olvasható novellákból elég sokat megsejtünk, ám utána csak olyan szereplőkkel találkozunk, akik legfeljebb lelki társai vagy alkotói inkarnációi lehetnek?

KF: Kezdetben nincs neve senkinek. A fiú és a Monarchia hangulata áll a középpontban. Ahogy sokasodnak a földrajzi helyek és a személyek, úgy válik mindinkább önéletrajzivá a könyv. Ennyire még soha nem volt személyes, amit leírtam. Eleinte gátlásaim voltak ezzel kapcsolatban, főleg magam miatt. De a környezetemben bárki más is magára ismerhet. Aztán arra jutottam, hogy nem az számít, hogy megtörtént-e, hanem az, hogy irodalomnak milyen. Mert a lényeges csak az, hogyan írom meg. Voltak olyan részek, amit jutalomjáték volt megírni, mert most már visszagondolhatok rá ilyen ragyogó nyári fényben és vidáman, mert voltak a gyerekkoromnak ilyen történetei is. Ami pedig sötétben játszódik, ott újra át kellett élnem a szorongást, a félelmet is, és sokszor túl kellett élnem az éjszakát. Az egyik történetben visszatérek írói pályám kezdetére, amikor azt gondoltam, ha nem az igazat írom, akkor el sem hiszik. Talán mindvégig ez a fiú maradtam.

BL: A fiú karaktere néha talán túlnövekszik egy emberöltőn. A Latinóra című írás mintha azt sugallaná, hogy van neki egy őse, egy római katona, akit büntetésül a kincses barlangban hagytak, hogy ingével az aranyakat fényesítse, amíg csapataik vissza nem térnek.

KF: Ezzel akartam a történetek időtlenségét érzékeltetni, és néha kijátszani az olvasó figyelmét, ahogyan a mágikus realizmusban megszokhattuk: hosszú fejezeteken és éveken át a fiú nem öregszik. Emellett természetesen igaz marad az állítás, hogy a fiú a római katonát tekinti ősének és példaképének, ahogyan azt az apja elmesélte neki. Apák és fiúk életének párhuzama szintén olyan, mint a kotta két sora, elválaszthatatlan ebben a könyvben, és metonimikusan játszik egybe.

BL: A kötet borítója a drámai sorsú Amadeo Modigliani A kék szemű fiú festményének felhasználásával készült. Hogyan került szóba ez az alkotása? Szereted Modigliani képeit?

KF: Függetlenül attól, hogy a könyvem melyik kiadónál jelent meg, minden esetben én választottam kia képet a címlapra. Szerencsém volt a könyvtervezőkkel is, mert a többi munkát az ő tehetségük tette hozzá. Az Idegen és Az álom hídja esetében a kedvenc festőm, Arnold Böcklin egy-egy képe került a borítóra, még A fiúban is szó esik egyik festményéről az utolsó bekezdésben. Mindig van egyfajta rejtett kapcsolat a könyveim között. Magam sem tudom, hogyan alakult így, hogy zömmel festmények kerültek a borítóra. Az is előfordult, hogy előbb volt meg a festmény, mint a regény, mert benne éreztem a légkörét, és oda képzeltem a cselekményt is. A fiúval volt a legnehezebb dolgom. Több száz szóba jöhető fotót, rajzot, szobrot, rézkarcot, festményt gyűjtöttem össze. És egyik sem felelt meg. Olyan irányokba húzták a figyelmet, amerre nem szerettem volna. Egyszerűnek tűnik, hogy találj egy képet egy fiúról és tedd a tetejére. Nekem végül mégis csak ez az egyetlenegy fejezte ki azt, amit szerettem volna. Természetesen Modigliani nagy hatással volt rám. Előbb láttam az életrajzi filmjét gyerekkoromban Gérard Philipe-pel, aztán alkalmam volt sok festményét megnézni eredetiben. Ez a kép a szerencse gyermeke, egy kevéssé ismert festmény, véletlenül bukkantam rá, még sosem láttam korábban.

BL: Új könyvednek már több helyszínen is volt bemutatója. Novemberben Szabadkán a Klein House borbárban Beke Ottó kritikus, irodalomtörténész beszélgetett veled. Hogy érezted magad a vajdasági olvasók körében? Mennyiben volt más ez az este a többi hasonló eseményhez képest?

KF: Nagyobb volt a tétje, mint a korábbiaknak. Hazai közönség előtt nem szerepeltem már nyolc éve. De amikor elkezdődött, egy csapásra elillant minden feszültség belőlem. Beke Ottó rendkívül alapos elemző. Most éppen azzal lepett meg, hogy ő meghallgatta az összes zenét, amit a könyvben említek, mert szerinte nem véletlenül írtam oda az előadót és a címet is, meg kell azt hallgatni, amikor odaér az olvasó, az olasz slágereket, a punkot is, meg az operák vonatkozó részeit is, és ő éppen ezt tette. Elmondta az élményeit és következtetéseit is ezzel kapcsolatban. Merthogy nem hangulatfestő zenékről van szó, hanem a történetek szerves részei. Ha valakit naponta ezzel ébresztenek, ha valaki ezt énekli, ha ebben a darabban szerepel, akkor több köze van hozzá, mintha csak úgy hallgatná. Nekem pontosan ez volt a szándékom, hogy át kell élni, és úgy látom, egy ember biztosan akadt, aki ezt meg is tette. Mert így szerettem volna teljessé tenni a történeteket. Ahogyan már említettem is, a művészetek összjátékával. Említek filmeket is több könyvemben, és akadt olyan elemző, aki ezeket is végignézte, és azonosította a leírt szituációt, hogy mi történt a filmben, és ennek milyen következményei lettek az általam leírt szövegben. Nagyon jól éreztem magam Szabadkán, mert telt ház volt, eljöttek a régi ismerősök, barátok és fiatalok is, akiket még nem ismertem. Nagy kitüntetésnek éreztem, hogy negyvenöt percig dedikáltam.

BL: Decemberben részesültél a Prima Primissima díjban, amelyhez ezúton is gratulálok olvasóink nevében is. Elismertek már Babérkoszorú-, Márai Sándor-, Arany János- és József Attila-díjjal. Mit jelent számodra a Prima Primissima díj?

KF: Több szempontból is különbözik a többitől, külsőségeiben is. A többit odaítélték, átvettem. De itt nem lehet megúszni az előzményeket és az utólagos elintézendők sora is körülményesebb. Ha rálép az ember a futószalagra, akkor végig kell csinálnia. Először álltam a Müpa színpadán. Onnan mindenkit látni lehet, háromemeletnyi magasságban is. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy kerültem oda. Hozták a borítékot, és az én nevem volt benne. Mint az Oscar-díjnál. Éppúgy mondani is kellett valamit, abban a tudatban, hogy minden ember csak egyszer áll ott életében. A legnagyobb presztizsű díj, és itt tartom a zongorán a szobrot, hogy mindig előttem legyen a tehetséget szimbolizáló, égre törő nyilas.