Végh Attilával Ayhan Gökhan beszélgetett

Ayhan Gökhan: Író, költő, esszéista, fotós vagy, és most egyszeriben természetfilm-rendező is lettél. Honnan jött az ötlet, mi hozta ki belőled, hogy a természetfilmezéssel behatóbban kezdj el foglalkozni?

Végh Attila: A természetfotózás őrülete már gimnazista koromban elkapott. Zenit fotópuskámmal hajnalonta jártam a budai hegyeket, próbáltam értékelhető vadfotókat készíteni. Nem túl nagy sikerrel. Végül addig azért eljutottam, hogy 2002-ben legszebb védett növényeinkről összehoztam egy fotóalbumot. Ezután a fotózást évtizedekre abbahagytam, de föllángolt újra, néhány évvel ezelőtt pedig forgatni kezdtem első természetfilmemet. Ez készült el most.

AG: A Gödöllői Nemzetközi Természetfilm Fesztivál programjába beválogatott, A rejtőzködő természet című filmed a Dunakanyar, a hortobágyi puszta és az Északi-középhegység vidékeire kalauzol el. Miért pont ezekre a helyekre esett a választásod? Miben akartál más lenni az ezekről a tájakról forgatott megannyi filmhez képest?

VA: A film – melynek alcíme: Magyar vizek, rétek, erdők– igyekszik bemutatni hazánk főbb élőhelyeit. Mivel Nagymaroson lakom, magától értetődő volt, hogy a Vizek című fejezet nagyrészt a Dunáról, a marosi ártérről, a Szentendrei-szigetről és az Ipolyról fog szólni. Az Erdők azonban nemcsak a középhegységet mutatja be. A dunántúli erdők is csodálatosak. Tudatosan nem akartam más filmet rendezni, mint a többiek, ez a másság inkább csak úgy kialakult, mintegy magától. A lényege talán abban áll, hogy engem nem a tudományos megközelítés érdekel, hanem a természet misztériuma. Az a borzongás, ami elönt, ha a lessátram előtt a hajnali ködből kilép egy bőgő szarvasbika, vagy ha közelről figyelhetem, hogyan játszanak a rókakölykök a kotorék előtt. Első filmem keretes szerkezetű: elején és végén a narrátor – a csodálatos Szersén Gyula – arról beszél, hogy mit érzek a leskunyhóban ülve, miközben hétköznapi énem feloldódik és tiszta figyelemmé változom, no meg hogy a természet hogyan vezetheti vissza a csodáira fogékony embert önmaga természetéhez. Ez vagyok én, ezt jelenti nekem a természet. Ezért erről kell filmeket csinálnom. E misztérium megérzéséhez – a narráción túl – elengedhetetlen a zene. Filmemben Bucz Magor, illetve a Horhos együttes zenéje hallható.

AG: „A természet őt nem érdekelte, csak az emberi szív. Így használta ki, tartotta homályban a természetet. (Ezt a vonalat ma is számos nyugati természetfilm folytatja, a meghatódottság ködében utaztatva az árva mosómedve sorsán szenvelgő nézőseregeket.)” – írtad pár éve egy magyar természetfilmes kapcsán. Te milyen koncepciókkal álltál neki a filmnek, milyen saját magad felállította kritériumoknak kívántál megfelelni?

VA: Ahogy mondtam, próbáltam költői filmet készíteni. Akik megnézték, azok közül sokan „odanyilatkoztak”, hogy jó lett volna, ha több az esszéisztikus narráció, és kevesebb a „materialista”. Ha nemcsak a film keretét szövik meg a költői gondolatok. Szerintem nincs igazuk. Én nem akartam valami művészfilm-hibriddel előállni. Nem szeretném a becsületes természetkedvelőket elrettenteni valamiféle értelmiségi ködevéssel, de az azért célom volt, hogy akik a pusztán tudományos filmekhez hozzászoktak, azok előtt kinyissak egy ablakot, amely eddig vakablaknak tűnt. Ez az ablak talán új, talán szokatlan, talán mélyebb rálátást enged a természet csodájára.

AG: Gyakorlatilag mindent te csináltál, autodidakta módon képezted magad, hogy elkészülhessen a film. Volt olyan, amivel nehezen tudtál megbirkózni, ami a kivitelezésig sok fejtörést okozott?

VA: A fejtörés szerves része a dolognak. Az ember filmezhet úgy is, hogy befizet egy fotóslesre, beül, filmez egy napot, aztán hazamegy. Időnként én is elkövetem ezt. De az igazán érdekes az, amikor te magad fedezel föl valamit, egy rétet, ahová a vadmacska egerészni jár, egy ártéri kis tavat, ahol kócsagok, gémek halásznak, vagy egy túzok-dürgőhelyet. Ha ez megvan, akkor már csak azt kell megoldani, hol legyen a lessátor, hogyan álcázd, hogy juss be és ki észrevétlenül. És akkor már csak be kell kapcsolni a kamerát. Ezek a megoldható problémák. A megoldhatatlanokat általában a pénzhiány okozza. Nemrég kinéztem egy nyugati filmes áruház honlapján egy kamerát, aztán lejjebb görgettem a lapon, és láttam, hogy az ára átszámítva negyvenmillió forint. Ez az, ami reménytelen. Márpedig a technika nagyon fontos, hiszen a természetfilmezés technikai sportág. Szerencsére azért adódnak kompromisszumok.

AG: A film nem nélkülözi a rád jellemző humort sem. Kell humor egy természetfilmbe? Még a természetet sem érdemes véresen komolyan vennünk?

VA: Néha a versesköteteimet is éri kritika, miszerint a komoly versek hömpölygését állandóan vicces poémák szakítják meg. Egyesek szerint ez megtöri a kötet ívét. Lehet, hogy ez így van, de – megint csak azt mondom – ez vagyok én. Az állatok néha nagyon viccesek. Néhány mókás jelenetet én is megörökítettem. Fájt volna, ha kimaradnak.

AG: Már bele is vágtál a következő filmbe. Erről mit árulnál el?

VA: Vad Börzsöny, ez lesz a címe. Tizenhat éve költöztem ide, a Börzsöny lábához, és úgy érzem, hogy „gyakorlófilmem”, A rejtőzködő természet után az első filmnek erről a csodálatosan tagolt, sokrétű, gazdag élővilágú hegységről kell szólnia. A Börzsöny peremvidékéről indulunk majd el, hogy végül a szívébe, a Magas-Börzsönybe, a hiúz birodalmába érkezzünk meg.

AG: Az évek alatt változott a természetszemléleted? Másképp gondolkodtál húsz éve róla és megint másképp gondolkodsz most?

VA: Fiatalkoromban nem voltam annyira biztos benne, mint manapság, hogy természet és szellem nem ellentétpár, hanem egy és ugyanaz. Húsz évvel ezelőtt egyszer egy barátommal elmentünk vonuló darvakat fotózni. Egy tavon gyülekeztek a madarak éjszakára. Reggel mindig kirepültek a környező szántókra, legelőkre, este vissza. Délután fölállítottuk a lessátrat a nádas szélén, este beszálltak a madarak, hozzászoktak, mi pedig még a hajnali szürkület előtt bekúsztunk a sátorba, vártuk a fényt. Ahogy világosodott, láttuk, hogy a madarak sokkal messzebb vannak, mint gondoltuk. Rájuk lőttük összes filmünket; amolyan „Tájkép darvakkal” lett az eredmény. Amikor már egyetlen filmkockánk sem maradt, egy öreg rétisas begyalogolt a lessátor elé, nyolc-tíz méterre tőlünk fölszállt, és a levegőben lebegve kukucskált be a lyukon, mi ez a furcsa szerzet. Mi majdnem öngyilkosok lettünk. Ma már egy ilyen élményt nem kudarcként élnék meg. Még az is lehet, hogy ebben az egészben nem a fotó, nem a film a lényeg. Hanem az ottlét. Itt vagyunk, valahogy erre a világra kerültünk, hogy hogyan, azt sosem fogjuk megtudni, ahogy az életről, a világról, az univerzumról is mindörökre töredékes a tudásunk. Egy csoda részesei vagyunk. Arisztotelész azt mondja, minden tudás csodálkozással kezdődik. És azzal is végződik – tehetnénk hozzá. Szeretném, ha filmem nézői együtt csodálkoznának velem.