Kunkovács László néprajzos, s olyan fotóművész, aki a témáit kutatói alapossággal dolgozza föl, adattárat, archívumot épít. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja (2010). Magyar Örökség- (2014) és Kossuth-díjas (2015), a Nemzet Művésze (2018). – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: A következőket olvastam egy nyilatkozatodban: „Ha matematikával foglalkoznék, senkinek nem kellene elmagyaráznom, mit csinálok. A kiállítótermek közönsége fotóművésznek ismert meg, a néprajzi publikációim olvasói etnográfusnak könyvelnek el, de munkásságom ennél sokrétűbb. A muzeológus bemutat egy tárgyat, a néprajzkutató és a történész leírja, hogyan működött. Én viszont a fotóimmal azt is megmutatom, hogyan használták ezt az eszközt a gyakorlatban.”^[i] Ez a dokumentáló késztetés vajon miből eredhet? Származás? Habitus? Tudatos felkészülés?

Kunkovács László: A népéletről korábban a széplelkek szerettek beszélni a maguk édeskés hangján. Ne hazudjunk! Ezek bizony kérges kezű, elnyűtt emberek. Évek múlva Kecskemét határában egy zöldségkertész kezét fényképeztem le: csupa barázda, akár a felszántott anyaföld. A műfaj alapvetően puritán, hiszen egy technikai művelet. „Alaptermészete”, hogy igazat beszél. Szenti Tibor szerint a legjobb, ha a néprajzos kerékpárral jár. A profi fotóholmi mind súlyos volt, a fotóstáska lehúzta a vállamat, és porckopást okozott a térdemben. Ott lapult még a jegyzetfüzetem, amibe mindent aprólékosan följegyeztem. Az archívumom a hírügynökség módszereit követi: betűjellel kezdődik, ami nálam Kunk lett, aztán a dátum, év, hónap, nap sorrendben, végül a per jel után a sorszám, amely megmutatja, hogy abban a tételben az hányadik kocka. Minden egyéb a noteszomba került. Ezeket gondosan őrizgetem, mert valóságos kincsesbánya. Folyton bővítettem a könyvtáramat, a szegedi antikváriumokban kivadásztam az alapműveket. Ezek adták a szellemi támaszt a terepmunkához. Fotó csak arról készülhet, ami tényleg van. Az igazmondás műfaja. A dokumentum szó kicsit durván hangzik. Nos, én érzelmektől fűtött dokumentumokat készítettem az egyszerű emberekről. Habár ember nem lehet egyszerű…

KkF: „Ifjúkorától témája volt a magyar Alföld tanyavilága a nyírségi bokortanyáktól a déli országhatárig, az ott folyt munkákkal, ami időközben agrártörténetté változott. A cséplést minden munkafázisra odafigyelve örökítette meg Móricgáton és Zsanán – alighanem utolsó felbukkanásuk alkalmával. A témakör alig publikált része archívumának.”^[ii] Én a tanyavilág egyik központjában, Nyíregyházán cseperedtem fel, ám sokat nyaraltam falusi, tanyasi rokonoknál. Ugyan nem volt köteles feladatom a hétköznapi tennivalóikban, ám ha hebrencs módra pökhendin leszóltam valamit, s hősködve, hűbelebalázs módjára nekiestem az egyszerűnek látszó műveletnek, egy életre szóló keserves leckét kaptam. A saját tenyeremen, derekamon, vállamon jelentkező sebbel, fájdalommal fizettem tapasztalatlanságomért, az eszközök „tiszteletlen” használatáért. Veled előfordult-e, hogy fotózott alanyaid próbára tettek? Álltad-e a sarat?

KL: Hamar megtanultam a pusztai rendet. Ha valaki fölkeresi őket, és elvárja, hogy majd valami bográcsban főtt étellel kínálják meg, de nem visz magával valamiféle jobb itókát, azt bizony a pusztaiak megszólják: Nem odahazulról jött Kend? A barlangi fényképezés és az adriai könnyűbúvárkodás veszélyes mesterség, de ez a varázsa. Emlékszem, egyszer Adamkó Péter, a barlangi mentőszolgálat vezetője, nagy mesélő, húzott ki egy barlangból. Odalent az is veszélyes, hogy csuromvizesen a testünk is kihűlhet. Az Adrián pedig, amikor valamilyen üzemzavar volt, a társaim zsilipelve hoztak fel.

KkF: Az interneten elérhető, rólad szóló vagy veled készült anyagokban elmerülve az alábbi szavaidra külön is felfigyeltem: „Azt pedig csak kevesen tudják, hogy a Kiskunságtól Mongólia túlsó végéig terjedő egybefüggő síkságon azonos fűfajták nőnek, hasonló életformát kialakítva. Az eurázsiai sztyeppeövezet nyugati csücske épp nálunk van, itt, a nagy Alföldön.”^[iii] Kérlek, beszélj erről bővebben!

KL: Bárhol legyünk, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág határozza meg az emberek életmódját. A Bécsi-medencétől Mongólia túlsó sarkáig egybefüggő fűtenger húzódik, a nomád népek ezen jártak-keltek, keletről jőve, szinte maguk előtt tolva a legelőszomszédjaikat, akik a Bécsi-medencén túl már nem találtak állataik számára legelőt. Ilyen nagy távolságban kell vizsgálnunk történelmünket és sajátságainkat! A Magyar Tudományos Akadémia Botanikai Kutatóintézete Vácrátótra települt. Kiváló szakembere, dr. Molnár Zsolt, nemzetközi konferenciákra is juhászbicskájával és a sallangos bicskatokkal ékesíti fel magát, mert fő kutatási területe – botanikusként – a legeltető kultúra, vagyis a pásztorkodás. Ezek a nehéz életű emberek immár a barátai lettek. Amikor elújságoltam neki, hogy megint megyek Dél-Ukrajnába, megkért, tegyem meg azt az apró szívességet, hogy lefényképezem a lábam előtt lévő abrosznyi területet. Megtettem, de aztán rájöttem, hogy teljesen fölesleges. Ugyanaz, mint a Hortobágyon, s azt ő is ugyanúgy ismeri. Az azonos fűfajták tehát azonos civilizációt teremtenek.

KkF: Kóka Rozália emlékezik így egy 1990-es írásában: „A múlt nyáron rekkenő hőségben kutyagoltunk egy bodrogközi falu marhalegelőjén. A kiaszott rét közepén folydogáló sekély, zavaros vizű csatorna felé tartottunk egy kisgyerek, egy öreg és két fiatal cigány férfi társaságában. A férfiak, a falu közismerten kiváló orvhalászai, titkos rejtekből előszedett ősi halászóeszközeikkel hamarosan munkába kezdtek. Az öreg tapogatóval lépegetett a térdig érő víz közepén, az egyik ifjú villámgyors mozdulatokkal, puszta kézzel kapta el a vízinövények közé bújt halakat. A másik hatalmas rúdon merítőhálót eresztgetett a vízbe. A kisgyerek közben szöcskéket fogdosott, s egy dobozba gyűjtögette. Kunkovács László lázasan csattogtatta gépét, igyekezett megragadni minden mozdulatot.”^[iv] Nem vizsgáztatni akarlak, csak kíváncsi lennék, Te hogy emlékszel vissza erre a jelenetre. Amilyen híresen jó a memóriád, talán még a négy halfogó neve is eszedbe jut?

KL: Az öreget Apónak hívták, a fiúcska nevét is tudtam, de nem ezt tartottam fontosnak lejegyezni. Mindenesetre iskolapéldáját adták annak, hogy miként lehet megélni, bárhogy is legyünk. Lenyűgöző volt a csapatjáték és az összerendezett technika. Az asszonyka, akinek pedig népes családot kellett megetetnie, félórával azelőtt még azt sem tudta, miként fogja ezt megoldani, de joggal bízott abban, hogy a férfiak előteremtik a hozzávalót. Az is egy változat, hogy ilyenkor ürgét öntenek – mesterien értik. Megnyúzzák, és máris készülhet az ürgepörkölt. A természeti népek semmiért nem mennek a sarki boltba. Jakutföldön tanúja voltam, hogy egyszer csak a Léna egyik holtágában derékig gázolva összegyűjtötték a hínárt, aztán a partra vontatták, hogy kiszáradjon. Akkor tudtam meg: náluk, ahol minden ház fenyőfagerendákból áll, a hézagokat ezzel a hínárral tömik be nagy gonddal. Turkológus barátommal egy ilyen, épp elkészült épületben szállásoltak el minket. Nehéz fenyőszag ült benne, és mi aggodalmaskodva tettük szóvá. Semmi pánik, mondták, és megmutattak egy fadugót, vele szemben egy másikat, amit, ha kihúztunk, percek alatt átszellőzött a teremnyi helyiség. Utána úgy aludtunk, mint egy-egy bundadarab.

KkF: 2015-ben, a Kossuth-díj átvétele évében egy veretes ars poeticával válaszoltál kérdeződnek: „Ha egy varázsütésre valóságos tárgyakká változtatnák át mindazt, amit összegyűjtöttem, megörökítettem, akkor nincs a világon akkora múzeum, ahová egyáltalán beférnének. De lehet-e az élethelyzeteket, az embereket másként begyűjteni? […] A népi élet gyöngyszemeivel nagyon sok tudományág foglalkozik. A néptánc, a népzene, a népművészet mind gyönyörködtet. Az élet viszont ennél többrétegű. Amihez gumicsizmát kell húzni, azzal már kevésbé törődnek mások.”^[v] Azt rebesgetik rólad, hogy akár a Földet is megkerülhetted volna, annyit voltál úton életedben. Összeszámláltad talán a kilométereket? Hány gumicsizmát nyúztál el az idén márciusban betöltött 80 éved alatt?

KL: Sem a kilométereket, sem a gumicsizmákat nem számolom, és a szenvedelmeimet sem szabad komolyan venni, hiszen jószántamból tettem. Azt viszont elmondhatom, hogy nagyon sok fényképezőgépet tettem tönkre. Elestem velük, vízbe pottyantottam vagy megsínylődték a barlangi túráimat. Még az Adria tengerfenekét és a vulkánokat is megszenvedték a fotómasináim. Egyik társam megörökítette, ahogy egy barlangi szifonban nyakig úszva szíjánál a fogaim között tartom a 6×6-os Praktisixet. Máig kínzó porckopásom is a fotófelszerelés miatt van. Ki akartam tanulni a műszaki fényképezést is, ezért 6×9-es lemezes gépet vettem fel az MTI raktárából. Csodálkoztak is: miért nekem ez a méregdrága felszerelés, amit egymagam cipelni sem leszek képes, hiszen robosztus állvány is kellett hozzá. Érdekes, hogy a filmkamera nem vonzott, mert hamar felismertem, hogy a fotó tömörebb. Egy-egy fotó – akár egy tőmondat.

KkF: A Világjelek című kötetedről szóló ajánlóban olvasható: „Elődeink létéről, tevékenységéről tanúskodó leletek sokasága került napvilágra, s bukkan elő napjainkban is a Kaszpi-tenger mellékétől Dél-Szibériában s az Altajon át egészen a széljárta Mongóliáig. Mind bizonyosabbá válik, hogy az emberi kultúrának legalábbis egyik bölcsője ott ringott valaha távol a világtengerektől, e hatalmas eurázsiai térségben.” S egy másik ismertető azt emeli ki, hogy „E hetedik kötet egy eredendő világkép, a világot szerves egységben látó szemlélet nyomait kutatja a hagyományos kultúrák környezetében, amely körben »a világmindenség a megszokott lépték«. Az ázsiai univerzalizmus mindent egységben lát, így tesz szert lényeglátásra. E szemlélet közvetlen, képekben megnyilatkozó hordozója az a vizuális ősnyelv, amely mint világnyelv, világjelek összessége, földrajzi területenként ugyan helyi eltéréseket mutathat, dialektusokkal rendelkezik, ám a nyilvánvalónak tűnő hasonlóságok, a közös vonások az összetartozást jelzik.”^[vi] Hány országban jártál? Hány nyelven igyekeztél megértetni magad?

KL: Európában voltam vagy öt országban, a Baltikumban, Moszkvában, Szentpétervárott, az Urálon innen és túl. Törökországban, ahová a Sztyeppei kőemberek kollekciómat vittem el. Aztán a Fekete-tengertől északra fekvő síkon, ahol ma is ott magasodnak Aszkania Nova természetvédelmi területen a kőemberek legszebbjei. Voltam a Krímben is, jártam a krími tatárok skanzenjében. Tudnunk kell, hogy a kései tatár betörések nekik „köszönhetőek”. Mongóliában a fotókiállításommal voltam, amit végül nekiajándékoztam az állami közgyűjteménynek. Kínát és Tibetet még az MTI-s korszakomnak köszönhetem. A Külföldi Szerkesztőség vezetője választott fotós munkatársul. Az ő látóköre addig terjedt, hogy amikor beszél valakivel, azokról kép maradjon. A kultúra mélységeihez igazából nem volt szeme. Túljártam az eszén, mert pisilési ingert mímelve megállíttattam a terepjárót, így örökítettem meg a jakbőrből készült csónakokat, amiket a hátukon vittek a révészek a partra, hogy megszáradjanak. Máskor a távoli szemhatáron látom, hogy – mert a szántás szent művelet, ilyenkor termékenyítjük meg a földet – a szántóvető ehhez méltóan öltözött, és piros szalagokkal ékesítette fel a szarlak szarvait. Tudni kell, hogy a jakot csak félig sikerült domesztikálni, ezért munkára nem hajlandó, a szarvasmarhával való kereszteződése, a szarlak, viszont igen. A füves pusztát végigpásztáztam a Kaszpi-tenger keleti oldalától, ami egy Mandislak nevű bizarr szikláról nevezetes táj. Láttam vizahalászatot Asztrahányban: a Volga (baskírul Din), amit egy korábbi magyar rádiós expedíció Gyomának vélt hallani, és ujjongva híresztelte, hogy íme a bizonyítéka finnugor eredetünknek. A nyugati nyelveknek, legalábbis a köznép körében, nem vesszük hasznát, de iskolai tanulmányaim nyomán, és azt még megtoldva, oroszul jól elboldogultam. Akkoriban még Kínában is az orosz volt a kötelező nyelv az iskolában. És hát nem kell mindent szavakká átültetni, látja az ember, hogy mit tesznek-vesznek. Gyakran áldoznak az ősöknek, és olyankor bekapnak egy-egy vizespohár vodkát. Én ezt mindig a tűzbe löttyintettem, de ezt nemhogy sértésnek, hanem az ősök tiszteleteként értelmezik arrafelé.

KkF: Gy. Szabó András Az „egybenlátók” igazsága c. tanulmányában írja rólad, hogy „gyermekkorát egy olyan közegben töltötte, melynek zárt, organikus szerveződése az élet minden kérdésére tudta a maga illő válaszát. Ennek a világnak az elfogadása, a szeretete, ami megemeli fotói belső szépségét.”^[vii] Gy. Szabó egy megfigyelést is idéz tőled: „Ősi tapasztalat, hogy a szamár együtt tartja a juhnyájat. Köré sereglenek, eszükbe se jut elbitangolni. Magyarázatát csak úgy érthetnénk meg, ha tudnánk állatnyelven is. Így aztán titok marad. Egyszóval a szamarat csak az ember tartja szamárnak. A birkák szemében talán ő a nagy tapasztalatú bölcs, aki a legjobb helyekre vezet a legelőn, akinek jó a közelségét érezni. Ezért tart a juhász legalább egy szamarat, mert könnyít az őrzés gondján.” Közismert, hogy szinte baráti kapcsolatokat ápolsz a képeiden megörökített emberekkel. Emlékszel-e rá, hogy kitől hallottad a fenti bölcsességet? S talán ehhez hasonló fogásokkal most is meg tudnál örvendeztetni bennünket?

KL: Janovics Sándor – sajnos korán elhunyt – kunadacsi juhász volt az. De ugyanezt mondaná bármelyik juhász a Felső-Kiskunságban. Nagy Lajos hadjárataira az ősmagyarok eledelét, a szárított húst vitték magukkal a zsoldosok. Ezzel egy szabadszállási tanyán találkoztam. Gyanús volt nekem egy vászonzacskó, amely ott függött egy hűvös kamrában. Elmesélték, hogy eltört a borjú lába, muszáj volt levágni, de körülményes lett volna beszállítani a legközelebbi mészároshoz a faluba. Így aztán felelevenedett az ezeresztendős konzerválási metódus. Hogy megkönnyítsék a birka megnyúzását, sajátos módszer a Kiskunságban: egy nádszállal a bőre alá fújják a levegőt. Ezt a kunszentmiklósi Harnos Zsiga bácsi, a híres nemzetségfő mutatta be nekem. Ilyen jelenetek láttán válik megfoghatóvá a népek őstörténete.

KkF: Ozsda Erika írja Húsevő hegyek című cikkében: „Több évtizedes hazai és a közeli országokban tett gyűjtőútjai után tíz évig járt Belső-Ázsia és Szibéria népei közé. Kirgizisztánban, Mongóliában, Hakaszföldön, a Tuva Köztársaságban, Baskíriában, Kazakisztánban, az Altaj Köztársaságban és Jakutföldön készített felvételeket büszke lovas népek mindennapjairól, ótörök kőemberekről, felkereste a nagy hírű sámánokat és a különleges emlékezőtehetségű énekmondókat. Nekik köszönhető, hogy népük óriási terjedelmű mitológiája, eredetmítosza megmaradt.”^[viii] Nagy valószínűséggel az utolsó pillanatban végezted ezt a feltáró, dokumentáló munkát. Van elképzelésed, tudomásod arról, hogy ottjártad óta merre fordult az ottaniakkal a világ kereke?

KL: Áttételesen van. Csak a nemzetközi bányaipar által nagyon-nagyon belakott Mongólia változott meg teljesen. Úgy látom, a volt szovjet népeknek általában semmi bajuk az identitásukkal. Ápolják a hagyományaikat, a könyvkiadásukban súlyponti szerepet kap az ősi múltjuk. Van, hogy a nemzeti ünnep főszónoka egy sámán. Virágzik a kézművesség, a népművészet. A 2010-es években néha nyolc-tíz, a Mesterségek Ünnepén szereplő kazak és kirgiz népművészt és iparművészt hívtunk meg magunkhoz egy birkagulyás vacsorára. Alig fél éve, 2021 későőszén járt nálam Abakanból két hakasz vendég. Egyikük, a neves történész professzor asszony, Tuguzsekova Valentyina, magyar régészeket igyekszik meghívni kutatni hozzájuk, a Jenyiszej-menti régészeti paradicsom Hakasz Köztársaságba. Náluk is van negyvenezer kilométernyi ázsiai típusú öntözőcsatorna, ezért szeretnék, hogy a hazai hasonló rendszerek kiváló szakembere, dr. Takács Károly régész, történész előbb-utóbb náluk is kutathasson. Hálás vagyok a Türk Tanács budapesti munkatársának, mert segített újraéleszteni a kapcsolatomat a kazak Szamasev régész professzorral, és tavaly eljuttatta neki a Világjelek című kötetemet meg a rólam szóló Egy fotóművész időutazása (Könyvesműhely, 2015) című kiadványt – az utóbbiban magyarul megjelent Szamasev-írással. Szamasev Zajnollához ismeretlen magyarként kopogtattam be a kutatóintézeti szobájába 1993-ban, és azonnal meghívott az akkor induló sziklavéset-kutató expedíciójába! Végtelenül hálás vagyok neki: ebből az expedícióból nőtt ki bennem a petroglifák iránti olthatatlan szerelem és egy évtizednyi eurázsiai kutatásuk.

KkF: Eifert János fotóművész megnyitóbeszédéből idézek: „Kunkovács minden képén ott van a csoda, de sallagmentes, természetes formájában van jelen. Képeinek legfontosabb célja pedig az igazság kimondása, megmutatása. […] egyszerűen, tisztelettel és szeretettel örökítette meg a valóság adott szeletét, ami aztán túlélte a pillanatnyiságot.^[ix] Ez még a pandémia előtti „boldog” időkben volt. A betervezett programjaid lebonyolításában mennyire akadályozott téged ez a kétéves kényszerzárlat? Sok programod maradt el? Pótolhatók?

KL: A terepjárást a korom és egészségi állapotom miatt ilyenkor már nem lehet elvárni. Ez bárki másnál az emlékezés és a tapasztalatok átadásának korszaka. Ahogyan Ázsiában az akszakál – a fehér szakállú öreg – maga köré gyűjti a gyerkőcöket, úgy adom át én is élettapasztalataimat, mert ettől gördül előre a világ.

Figyelmükbe ajánlunk négy videót:

https://www.youtube.com/watch?v=VzQReYbrNIc

http://nava.hu/id/1514596/

https://www.youtube.com/watch?v=3ZqFU_XJ15E

https://www.mma-tv.hu/pl/videok/-/video/1694445/rovid-utazas-kunkovacs-laszloval-elozetes

[i] https://www.ujbuda.hu/ujbuda/egy-elsullyedt-vilag-lenyomata-interju-kunkovacs-laszlo-kossuth-dijas-muvesszel

[ii] Németh János: Kunkovács László fotóművész, néprajzkutató; https://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA6173

[iii] Fotóművészet, 1998. 1–2.

[iv] Nekifeszülve a teljesíthetetlennek. Arcképvázlat Kunkovács László fotóművészről; https://epa.oszk.hu/03000/03018/00090/pdf/EPA03018_honismeret_1990_01_31-34.pdf

[v] KA: Egy elsüllyedt világ lenyomata – Interjú Kunkovács László Kossuth-díjas művésszel; https://ujbuda.hu/ujbuda/egy-elsullyedt-vilag-lenyomata-interju-kunkovacs-laszlo-kossuth-dijas-muvesszel

[vi] Világjelek, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2016; https://www.mma.hu/sr/level?p_p_id=eventdetailedportlet_WAR_mmaportlet&p_p_lifecycle=0&p_p_state=maximized&p_p_mode=view&_eventdetailedportlet_WAR_mmaportlet_eventContentEventContentId=7048300

[vii] http://www.magyarmuveszet.hu/upload/userfiles/2/publications/201801/pdf/MM2015_2%20belivek_kepnelkul_12_gy_szabo.pdf

[viii] Világjelek, Magyar Fotóművészek Szövetsége, 2016, magyar, angol és orosz nyelven; https://www.magyaridok.hu/lugas/husevo-hegyek-1484872/

[ix] Kunkovács László az ArtPhoto Galériában, 2020; https://kultura.hu/kunkovacs-valosagszeletek/