Én vagyunk a szövegben (BNO F2000)

Lajtos Nóra írása Döme Barbara Nők a cekkerben című novelláskötetéről

Gladius experientia superlativus: Döme Barbara prózakötetének vándormotívuma a legkülönfélébb gyilkossági kísérletek (beleértve a suicidumot is) megszövegezése felsőfokon. A huszonhét novellából álló gyűjtemény homogenitását az adja meg, ahogyan a szerző a női sorsfonalakat fonja és bonyolítja, mint a római mitológiában a két Párka: Nona és Decima. Az életet bevégző Morta pedig mindvégig ott legyeskedik a sorok közt, tudván: hatalma van az istenek fölött is. Kissé didaktikusnak – avagy a szójáték kedvéért poéngyilkosnak – érezzük az alcím használatát, ugyanis már a legelső írásokból is kiderül, hogy olyan elmeállapot jellemzi a novellák elbeszélőit, amely a paranoid schizofrénia betegség tünetegyüttesével írható le.

A nyitó elbeszélés (Játék) egy súlyosan fogyatékos gyermekét egyedül nevelő alkoholista anya én-elbeszélése, aki pálinkásüvegen keresztül látja a világot. Az italtól módosult tudatállapotában a legelvetemültebb gondolat fogalmazódik meg benne: „Megölöm Lacikát, aztán magammal is végzek.” Az ecói nyitott mű modellje alapján nyitva marad a történet, miután az anya belső érzelmi intelligenciája is érvényre jut: „Életemben először érzem igazán, hogy a fiamnak szüksége van rám, nekem pedig rá.”

Egy vénasszony (BÁBÁ) gondozónőjének szerepében találjuk magunkat a következő novellában, amelyben az öregasszony pénzes zacskójának eltulajdonítása és a lelkiismeret között feszül a történet. „Talán segíthetnék neki gyorsabban átjutni a másvilágra.” Ehhez a gondolathoz aztán a legkülönfélébb pszichoszomatikus tünetek társulnak, amelyekkel csak nagyon nehezen képes megküzdeni a főszereplő.

Az egyik legsikerültebb, narrációs technikájában is kidolgozott írása a kötetnek a Holnap: kicsinálni Szép Klaudiát. Az elbeszélő a novella utolsó mondatáig végig vizionál, habár ez csak az elbeszélés legvégén derül ki, hogy a barátnőknek tartott zsúr igazából három porcelánbabával való párbeszédbe kivetített monológja az elbeszélőnek, aki riválisát (utánpótlását), a balett-tanár Klaudiát szándékozik „kicsinálni”. A gyilkosság itt sem következik be, ugyanakkor arra is példa lehet a mű, ahogyan a rögeszméből képzelettorzulás lesz.

Az olvasói határokat feszegető Felettem című elbeszélés a típusos paranoid magatartás („meg akarnak ölni”) mintadarabja. A hatvanéves asszony állandó hallucinációja tartja fenn a szöveget. Olfaktorális hallucinációja is önmagáért beszél: „Folyton bűzt éreztem a fürdőszobában.” A fenti szomszédok állítólagos „zaklatása” olyannyira kihozza sodrából az elbeszélőt, hogy gyilkos gázt tervez fújni lakótársai lakásába. Érdekes, ahogyan Arany Ágnes asszonyának egy mozzanata újraíródik a történetben, az tudniillik, ami a balladában ekképp hangzik: „Szög-haját is megsimítja, / nehogy azt higgyék, megbomlott.” Itt pedig ezt olvashatjuk: „Engem nem lehet átverni, észnél vagyok.” Hogy ez mennyire tévhit, azt a novella zárlata mutatja meg a legjobban, amikor a rendőrök tudatják vele a tragikus hírt, hogy a lánya meghalt autóbalesetben, amit ő teljes higgadtsággal fogad.

Találkozhatunk a kötetben férfi elbeszélővel is (Tálos Ernő meg a víz). Itt a morfium szerhasználat okoz csodás képeket az elbeszélőben. Tálos Ernő az, aki a tiszai árvizet összemossa ifjúkori velencei emlékképeivel. A környezete sorra „lebolondozza” az öreget, aki majdnem megöli egy csónakban menekített asszony újszülöttjét, amit az elbeszélő nem hagy, és „önvédelemből” halálos ütést mér Tálos Ernőre. Mindezt a narrátor a kórházi halálos ágyán vallja be egy levél formájában az unokájának. Húsz éve hordozza magában ezt a titkát, hogy ő valójában gyilkos, holott a köznép hősnek tartja a mai napig. Tálos Ernő esetének elbeszélése olyan narrációs betét, amelyben emberi érzelmek hullámzanak a tiszai csónakban evezőkben.

A kötet záró novellája (A vonat) több szálon fut: egy vonat alá szorult elbeszélő nézőpontjából látjuk az eseményeket, aki az elbeszélésben állandóan vissza-visszatérő halott apja hangját hallja. Működik benne még az önkontroll: „És egyáltalán hogyan hallhatom a hangját? Uram atyám! Meghaltam, csak nem vettem észre?” Itt is megjelenik a szaglási hallucináció, amint érzi a kátrányszagot „főhősünk”. A migrénjére panaszkodva ismét kilép a „beteges elme” szerepköréből, amikor azt mondja (akárcsak Ádám a Tragédiában: „Élek megint. – Érzem, mert szenvedek…”): „Ez jó jel, mert ha fáj, mégsem haltam meg.” A különböző helyszínek (színpad, kórház) bevonzzák az újabb tévképzeteket, és lassan kezdünk meghasonulni mi is az elbeszélő skizoid nézőpontjával. A történet ott ér véget, ahol a történetmesélés a kezdetét vette: a vonat alá eső elbeszélő alakjával. „Apámat látom repülni a sínek felett, közben arra gondolok, nincs baj, úgyis mindjárt felébredek ebből az elcseszett, hosszú álomból.”

Döme Barbara novellái egyfajta interpretációs szorongást is képesek indukálni a befogadóban, amikor is az egyes szám első személyű szövegekben artikulálódó személyiséggel, ha akar, ha nem, azonosul az olvasó. Ebből a mentális csapdából egyetlen kiút van: a lyukacsos cekkerlét állapota, ahol egyszerre érintkezünk a külvilággal és a saját bensőnk parancsával. A hálós szatyor funkciója nagyban hasonlít a narratív technikák alkalmazására: a cekkerbe került szereplők sorsai néha fordulatokat vesznek, néha csak súrlódnak egymáshoz. Nincs centralizáltság: hétköznapi szereplők napi gondjai kerülnek a fókuszba, ezért amolyan szocionovelláknak neveznénk ezeket a szövegeket. A társadalmi-erkölcsi rend itt-ott felborul, ahogyan a cekker hálója is kiszakadhat egyszer, és a szétguruló női sorsok ott folytatódnak, ahol a valóság talajára érkezve kiábrándulnak kábult magányukból.

Döme Barbara rövidprózáinak legnagyobb erőssége a spontánnak tűnő történetmesélés, s természetesen a környezetrajz mellett a szereplők szenvtelen bemutatása gondolatuk kivetítése által. Maga a témaválasztás összetettségében is egy olyan kötetegyüttes, amely olvasóért kiált, amely a gyakran perifériára szorult kisemberek szocio-mikrovilágát képes felszínre juttatni, s megesik: együtt lélegzünk a főszereplővel. A művek időkezelése az emlékképek felidézésével retrospektív irányt vesz itt-ott, ezek gyakran kurziválva is elkülönülnek a főszövegtől.

Végezetül: Morta sokszor hajthatatlanságában ott ólálkodik a sorok között, nem egyszer áldozatokat is szerez magának, ugyanakkor Skizofréniában gyakran érezni azt a tudathasadásos létállapotot, amelyben ő vagyok a világban s én vagyunk a szövegben…

(Arany János Alapítvány, 2019)