„...én a Tv2 Tények műsorvezetője vagyok, aki írt egy regényt”
Andor Éva mesélt Nizzánál a tenger című nemrégiben megjelent regényéről, gyermekkori álmáról, alkotó impulzusairól, a legfontosabb festményről, a történetben meg- vagy éppen meg nem jelenő helyszínekről és további terveiről. – Diósi Mária interjúja.
Diósi Mária: „A gimnázium első évében már írtam novellákat. Akkor valamiféle gyerekeknek szervezett országos versenyen díjat is nyertem. Aztán az ELTE magyar szakára jelentkeztem. Az ott töltött évek meglehetősen elbizonytalanítottak abban, hogy valóban írjak-e.” – fogalmaztad egy korábbi interjúdban. Milyen út vezetett végül az írás tényleges elindulásáig, gyermekkori álmod megvalósításáig?
Andor Éva: Igaz a mondás: minél többet tanul az ember, annál inkább rájön, mi mindent nem tud. Fiatalként nagyon szerettem az irodalmat, s ahogy serényen olvastam, egyre inkább alábbhagyott a gyerekkori írás iránti ambícióm. Azonban egy idő után mégiscsak eljött egy olyan pont, amikor úgy éreztem, meg kell próbálnom. Nem szabad mindjárt becsapni az ajtót a lehetőség előtt. Volt egy ötletem, ami inspirált. Eldöntöttem, hogy komolyan veszem, megcsinálom. Az évek során olyan tapasztalatokra tehettem szert, amelyekre egyszerűen szükségem volt az íráshoz. Például fiatal koromban jártam bulikba, jól éreztem magam, még táncoltam is, de aztán félrevonultam és csak néztem a többieket. Gyakran megragadta a fantáziámat valami. Ez nem volt tudatos; ilyenkor elraktároztam az emberek szavait, gesztusait. Olyan ember vagyok, aki egyszerre szeret részese és megfigyelője lenni az eseményeknek – ez segített megírni a regényem. Amikor úgy éreztem, készen vagyok vele, odaadtam elolvasásra azoknak, akiknek a véleménye nagyon fontos a számomra, majd elkerült egy szakemberhez, szerkesztőmhöz, Nagy Koppány Zsolthoz, akivel több mint egy évig dolgoztunk a szövegen. Bízom a véleményében, szakmai tudásában, az ő észrevételei segítettek, hogy a szöveg elérje a végső formáját.
DM: Mennyi idő telt a döntés és a kész regény között? Milyen meghatározó impulzusok értek, mikor alkotni kezdtél?
AÉ: Ha nulladik pillanatnak tekintjük, amikor először leírtam az ötlet magját, akkor több mint öt évvel ezelőtt kezdtem el ezt a regényt. Ekkor még egy novellát terveztem, aztán ez lett belőle… Kicsúszott a kezemből az irányítás, elkezdett élni a szöveg, és csak jöttek az ötletek. Hihetetlen élmény volt. Szokták kérdezni, hogy mennyire vagyok én benne a regény női főszereplőiben: pontosan annyira, mint mondjuk az Öregemberben. Én írtam persze, de a karaktereim sok mindent csinálnak, amit soha nem tettem és nem is tennék meg.
DM: A kötet borítója Henri Matisse The Bay of Nice című képének felhasználásával készült. Hogyan került szóba ez az alkotása? Szereted Matisse képeit?
AÉ: Egyik kedvencem. Vannak festők, akik beindítják a fantáziámat, például David Friedrich, az egyik legnagyobb német romantikus festő, akinek roppantul szeretem a festményeit. Regényemben is megjelenik több alakja, az egyik meg is szólal. De beszélget egymással az Ikrek csillagkép is – talán ezt a fejezetet élveztem a legjobban írás közben. Hihetetlen élvezet volt. Vannak szimbólumok, amelyek folyamatosan visszatértek, ahogy az ikrek vagy a labirintus, és persze a tenger. Kultúránk kimeríthetetlen kincsesháza az ilyen jelképeknek. Ellenben bármennyire is fontosak voltak a festményei, túl triviális megoldás lett volna David Friedrich képét felhasználni a borítón. Amire végül a választás esett, szerintem tökéletesen illik a történethez: láthatjuk a legfontosabb helyszínt, ugyanakkor van benne egy kis titokzatosság, mert fentről pillantunk le a promenádra, felmerülhet a kérdés, hogy vajon ki nézi és honnan, miért…
DM: A Nizzánál a tenger című regényed olvasva egyértelmű, hogy a történetben megjelenő helyszíneket nagyon is jól ismered – ezek saját tapasztalatok…
AÉ: Egy részüket, de bevallom, hogy nem mindegyiket. Itt is ugyanaz a helyzet, a játék, mint a karakterek esetében. Igen, nagyon sok minden konkrét tapasztalaton és átélt élményeken alapul, ezeket meg is neveztem. A két főszereplő közül viszont az egyiknek még nevet sem adtam, és a származására is csak utalok, mert nem szerettem volna konkretizálni. Azt akartam, hogy az olvasó is élje át azt az élményt, amit a férfi főszereplő, aki beleszeret egy idegenbe, mert olyan nyelven beszél, amit nem ért, és vonzza, elbűvöli a titokzatossága.
DM: Regényed nem is egy, hanem két nőről szól, s van egy metafizikai sík, amely összeköti őket. Bár időben és térben talán nem is találkoznak soha, de valami közük mégis van egymáshoz…
AÉ: Vannak olyan emberek, akik nem feltétlenül vágynak arra, hogy határozott, lezárt válaszokat kapjanak bizonyos kérdésekre, ha művészetről van szó. Én is ilyen vagyok. Az életünk is ilyen, tele van sejtésekkel, álmokkal, amelyek egyfajta bizonytalanságot adnak; gyakran nagyon fontos dolgokra nem lehet teljesen egyértelmű megoldást találni, miközben sok mindent nagyon határozottan tudunk. Van, amit én sem zártam le egyértelműen, rábíztam az olvasóra…
DM: Sikeres pályaút áll mögötted. Ha a regényben megjelenő álom terminusnál maradunk, élénk, intenzív álmaid akadályozták-e vagy segítették-e pályádat?
AÉ: Egy életünk van, de képzeletünkben akár többet is átélhetünk. Színházi előadás alkalmával vagy akár egy jó film megtekintésével egy másik világba csöppenhetünk. Egy másik életbe. Ugyanilyen az álom is. Az ember sokszor álmodik valamit, felkel, és olyan, mintha tényleg megtörtént volna. Az agyunk számára mindkettő valóság. Nem véletlenül választottam ezzel kapcsolatos mottókat is. Néha az életem is olyan, mint egy álom. Hihetetlen áldásban van részem; nagyon szeretem azt, amit csinálok, nem érzem munkának, mindig találok benne örömöt.
DM: Mit tanított Neked a szereplés?
AÉ: Azokat a szövegeket, amelyeket elmondok a Tények adásaiban, én magam írom, mert csak így tudom hitelesen, jól közvetíteni. Ez nagy iskola volt; megdöbbentő írásbeli rutinra tettem szert riporterként, később pedig műsorvezetőként is. Én ezekre a rövid szövegekre történetként tekintek. S bár nagy feladat, de próbálom néhény másodpercben elmesélni.
DM: Melyik én írja a regényt, milyen az ideális éned? Milyen területen próbálnád ki még szívesen magad? Mit tartasz jelentős eredménynek, és milyen további terveket szeretnél megvalósítani?
AÉ: Nagyon nehezen tudok erre válaszolni. Sok minden érdekel. Az biztos, hogy ezt a két dolgot, a műsorvezetést és az írást, amit most csinálok, nagyon szeretem. Úgy érzem, pillanatnyilag ez minden erőmet, időmet és energiámat lefoglalja. Ellenben többen feltették azt a kérdést, hogy az első regényemnek lesz-e folytatása. Én is keresem a választ. Még nem tudom. Nyilván szeretném, ha lenne, de én a Tv2 Tények műsorvezetője vagyok, aki írt egy regényt. Ötleteim vannak, és szándékomban áll őket meg is valósítani, de alapvetően nem szeretek tervekről beszélni. Én a tényeket szeretem.