Mikor a haldokló sugárnyaláb
A vérző, őszi föld szivébe markol,
Az ónszinű, kopár keresztutakról
Zarándokolni indulnak a fák.

A bánatuktól nagyra nyúlanak,
Jámbor, szelíd, kegyes, gondolkodó mind,
A levelük sír, sír és egyre bólint,
Szomorú lombjuk könnyez, hallgatag.

Amerre nézel, mennek mindenütt,
Kettős sorokban, ó, vajon mióta?
A fényt keresi a fák légiója,
A nap, a nap hatalmas mágnesük.

A köpenyeik csupa aranyok,
Rájuk esik az alvó, csöndes, esti
Fény és a szélük haloványra festi.
A poros úton tömjén kavarog.

Haladnak a hegy bús szikláin át,
Láttukra az ember döbbenve hallgat.
Titokzatos tanyák és törpe falvak
Lerogynak és úgy mondanak imát.