Halkan… csöndesen… föl ne riaszd! Alszik a bábu… És elsuhan mellettem kisleányom, ujjait ajkára téve, anyagondoktól felgyulladt orcával és szemében ég az asszonytűz öröklángja, amely megvéd, gondoz, ápol és szeret…
Holtan, kis játékéletében, alszik csöppnyi ágyán, parányi köntösében, csipkegallérkával a nyaka körül, összetett kezekkel: a bábu alszik.
És mintha halkabban ketyegne az óra is és az ablakfüggönyök elfelejtették volna belegyezni az este illatát, mintha a holt madár is, az ő talapzatán, a csöndet tartaná bezárt csőrében… alszik a bábu… halkan, föl ne riadjon!
És karomba kapom kislányomat, és sűrű csókokkal számolom a pillanatokat, leheletem leheletébe fogózik, nézzük szeretettel és félelemmel a bábut, aki alszik… öntudatlanul alszik…
– Jaj, ha fölrezzenne, ha sírni kezdene, mert nincsen anyja, mint minekünk, mert – éhes volna és szomjúhoznék, mert fájna neki valami, kérne talán ő is, amint mi kérünk: kenyeret, cukrot, meleget, virágot és ezüstöt… Talán őt is megtépázná a vihar, és könnyei, mint fájdalomcseppek, hullanának a fehér asztalkára.
Halkan… csöndesen… Alszik a bábu.
És elkergetjük a legyet, hogy a szárnyak zizzenése föl ne zavarja.
– Alszik a bábu.

(Dsida Jenő fordítása)