Gáspár Ferenc írása Cselenyák Imre Viadukt-ének című regényéről

Cselenyák Imre hosszú idő után (Pandemónium, 2018) újra hagyományos regénnyel jelentkezett, megmutatva sokoldalúságát, vagyis hogy nem csupán magyar költőkről tud olvasmányosan életrajzi regény írni (Arany Jánosról, Petőfi Sándorról, Tinódi Lantos Sebestyénről és József Attiláról), a lassan már harminc kötetet számláló történelmi regényekről nem beszélve.

A javarészt Pilisvörösváron játszódó történet kissé lassan indul: idős, nyugdíjas mérnök tologatja mozgószékbe kényszerült, beteg feleségét. „A diagnózis polineuropátia, amiről eddig még nem is hallottak, otthon járókeretet, mankót használ… de idekint mégsem mutogatná szívesen kínlódását.”

Az ember majdnem félredobja a könyvet, hiszen ki a fenét érdekel, hogy a férj (Ervin) mit vásárol a boltban, milyen közhelyeket ismételget ebédfőzés közben neki a felesége (Magda.)

De a regény egy ponton aztán mégiscsak beindul, ha nem is olyan gyorsvonati sebességgel, mint azok a mozdonyok, melyek a vörösvári viadukton száguldoznak, s a feltámadó szélben olyan hangjuk van, mintha énekelnének.

Magda egyik este elalvás előtt szemrehányást tesz a férjének egy negyvenöt évvel ezelőtti félrelépése miatt, mondván: szerinte akkor kezdődött a betegsége. Ez persze nyilvánvalóan butaság, és Ervin – ha karakán pasas lenne –, könnyen elintézhetné a dolgot egy-két jópofa mondattal, de Ervin sokkal inkább olyan tépelődő fajta, aki a legkisebb marhaság hallatára mindjárt rosszul alszik, és az ügyet hetekig emészti.

Aztán megérkezik a nyári szünetre az unoka. Kornélt, vagyis Kornit nehezen engedi el az anyukája (Éva) az idős nagyszülőkhöz, mert azok nem az ő felmenői, hanem Ádámnak, a férjének a szülei. Éva különben is ízig-vérig városi nő, Kornit még a fára mászástól is félti.

Tulajdonképpen ennek a nyárnak a története a regény ideje, benne apróbb-cseprőbb érdekességekkel, Korni kalandjaival; bandázással a szomszéd fiúkkal és szomszéd kislánnyal, játékokkal egy kedves és ajándékba kapott kölyökkutyával, és – a legújabb kort idézve – facebookos hamisítással. Cselenyák nagyszerűsége Fekete István műveire hasonlító egyszerűségében rejlik. Leginkább a Bogáncs jár az eszünkben, főleg az idős Iharos mesterre gondolva. De persze a Tüskevár is, mely szintén egy nyári szünidő története. Csak a Vuk, a Lutra és nem utolsósorban a Zsellérek szerzője valahogy fel tudta emelni a mindennapok közhelyeit egy olyan tündéri magasságba, ahová az ifjú olvasó azt hihette, hogy az ő művei nélkül, a valóságban is beléphet. (Aztán mikor felnőtt lett az ifjú olvasó, akkor derült ki, hogy soha, azok a valóságok csak a regényekben léteztek.) – Ez a tündéri, vagy talán helyesebben éteri megemelés Cselenyák Imrének is összejön időnként, például mikor az unoka aranyköpéseit jeleníti meg a regény lapjain.

Olvasmányos és szerethető regény a Viadukt-ének, és valamiképpen szomorú is. Mert ha Fekete Istvánhoz hasonló magasságokat nem is sikerül elérni a szerzőnek, de korunk elmagányosodását kitűnően ábrázolja. Ervinnek és Magdának saját külön tévéjük van, hogy „ne zavarják egymást”, az unoka viszont már az okostelefonján csetel, tíz másodpercenként rá-rápillantva, nehogy lemaradjon valami fontos eseményről. Nagymamája pedig az ajándék számítógépen tévedésből fennmaradt fényképekből értesül menye korábbi szerelméről, míg Éva csak sok év után és a rokonok mozaikszerűen elpötyögtetett információmorzsáiból tudja összerakni, mekkora trauma lehetett anyósának apósa korai félrelépése, majdnem a férje fogantatásával egy időben. Isten nélküli világ ez, ahol a rokoni szeretet kimerül a megszokás közhelyeiben, a szomszédok és barátok elvárásaiban, akik hiába régiek és „legjobbak”, a mélyben munkálkodó és gyomorszorító lelki fájdalmakról mégsem illik velük beszélni még a hagyományosan összeülő kártyaparti közben sem.

És a végről is muszáj leírni, hogy bár az egzisztencialisták óta tudjuk, hogy a halál pillanatában mindenki magányos, ám ennél nagyobb társas magányt nehéz megfogalmazni. Ez igazán jól sikerült Cselenyáknak. Csak az a vég, azt tudnám feledni, mondja Ádám a tragédiában.

És erre már csak egy másik közhely lenne a válasz.

(Könyvmolykéző Kiadó, 2024)