Pirisi Máté író, zenész 1996-ban született. Első regényét Karalagu címmel idén vehették kézbe az olvasók az Orpheusz Kiadó jóvoltából. 2025. november 24-én, az immár tizedik alkalommal megrendezett Oláh János-emlékest keretében hagyományosan átadásra kerülő Az Év Legsikeresebb Szerzője díjak egyikét ő vehette át. – Pál Andrea Bernadett interjúja.

Pál Andrea Bernadett: Szépirodalmi folyóiratokban eddig nemigen találkoztunk a neveddel. Mi ihletett arra, hogy egyenesen a mély vízbe ugorva, nagyregénnyel kezd írói karriered?

Pirisi Máté: Északi part, déli part, mindegy. Nem követek alkotói recepteket, nem támaszkodom mankókra, és nem érdekelnek karriercélok. Ez az oka annak, hogy a bevett gyakorlattal szemben nem folyóiratpublikációkkal, novellákkal, hanem regénnyel kezdtem az ,,írói karrierem”. Megírtam, amit akartam, a szépirodalmi publikációval kezdeni szokás, de nem elvárás.

PAB: Ismert, elismert népzenészként, zenetanárként tevékenykedsz. Miért érezted szükségét a kommunikációs csatorna váltásnak, hogy más művészeti ágban is tudd közvetíteni gondolataidat a közönségnek?

PM: Eco óta tudjuk, hogy különbség és különbség közt is van különbség. Mást artikulál a zene, és mást a szöveg, alapvető differencia van a művészeti ágak között. A zene teljesebb formában közvetíthet érzelmeket, mint az irodalom, viszont a gondolatra süket.

PAB: Regényednek meglátásom szerint két olvasata is lehetséges: kissé filmszerű, akciójelenetekben gazdag thrillerként is felfogható, ugyanakkor van egy mély, filozófiai irányultsága is a kötetnek.

PM: A Karalagut határozottan a másodiknak szántam. A regény filmszerűsége egy sor narratív megoldás következménye. Kísérleteztem például a reflexió és önreflexió nélküli belső fokalizációval, sőt, az irodalmi hazugsággal is. A thrilleri és disztópikus zsánerelemek közül csak azokat engedtem a regénybe, amelyek szimbólummá válhattak a történetben. Ezek a rétegek túlmutatnak a ,,szpojlerezhetőségen”, mivel nem egy fordulat tartja életben a történetet. A Cigány sétabotja és Trógli kerekesszéke, az aspé, a Hadu, a vasút, de még a 168-as is patyomkinfal, olyan filozófiai motívumokat hordoznak, amiket csak a legrutinosabb olvasóknak szánok. Megtisztelő számomra, amikor disztópiaként, orvellinek tartják a Karalagut, de ugyanakkor annak is örülök, ha thrillerként olvassák, mégis, a legnagyobb elismerést az adja, ha az epilógus végén az olvasók visszalapoznak az elejére.

PAB: A történet egyik kulcsfigurája Hórusz Tamás, akinek neve óhatatlanul is némi áthallást kelt Thomas More, avagy magyarosan Morus Tamás, az Utópia szerzőjének nevével. Ez tudatos szerzői döntés-e részedről?

PM: Tudatos és szerencsés döntés, hiszen a kérdést így egy könyvajánlóvá formálhatom. Thomas More szigete és kötetem börtöne mutat némi hasonlóságot, de ezt nem fejthetem meg senki helyett – az Utópiát a Karalagu előtt érdemes elolvasni.

PAB: A könyvborítót vörös és fekete szín uralja, rajta csupán egy drótkötélből készült akasztóhurok látható. E szimbólumok elsősorban a thriller műfajára utalnak, vagy inkább a diktatúra súlyosságát, embertelen mivoltát hivatottak kifejezni?

PM: A szögesdróthurok profán, szándékos, giccsesen túlzó toteme annak az értelmetlen erőszaknak, ami a konzum fétise lett. A regény esztétikájával reflektálni szeretnék Burgess és Haneke erőszak-koncepciójára – ez szemet szúrt már néhány recenzensnek is: figyelmes olvasóim voltak, ugyanis a tobzódó bestialitásban, ahol ember embernek farkasa volt, sikerült éppen az állatkínzás ábrázolásán, egy farkaskutya és tengerimalac szenvedésén megbotránkozniuk. Pontosan erre a fókuszvesztésre mutat rá e túlzó szimbólum.

PAB: A kötet három erős idézettel indul, amelyek bizonyos kulcsszereplők hangsúlyos gondolatai. Történeteik során kiderül, hogy mindegyik szociálisan sérült, ám rendkívül intelligens karakterek. Szerzőként hogyan tekintesz rájuk, lehet-e, egyáltalán kell-e azonosulni velük?

PM: Isten ments! A Karalagu szereplőivel nem szabad azonosulni, ellenkező esetben a könyv pszichiátriai beutalóként is alkalmazható lenne. Viccet félretéve: a szereplőim nem hús-vér emberek, a ,,modernitás” archetípusaiként jelennek meg, a történet során pedig maguk is szimbólumokká vállnak. Az önmagát emésztő társadalom, a hiábavalóság misztikuma és a téveszmés hit karakterizálódik bennük: egyszerre fundamentális erők, és ezen erők alávetettjei azok, akik nem cselekedeteikkel, hanem sorsukkal formálják a nyers világot.

PAB: „Te jól tudod, a költő sose lódít: / az igazat mondd, ne csak a valódit” – A hihetőség fontos része minden történetnek, s te mintha a regényedben folyamatosan a határait feszegetnéd…

PM: Ezt a kérdést hadd értsem félre! Biztosan tudom, hogy ami a Karalaguban a határokat feszegeti, töredéke csupán a hétköznapi rutinjainknak, tehát: ha hihetetlen a történet, az ,,igazat” és a ,,valódit” kell számonkérni. Nem történelmi eseményekről írtam regényt. Azt gondolom, hogy manapság nem a vámpírok és boszorkányok történeteihez kell a fantázia; a klisé elemészti a népszerű műfajokat. Miközben bármelyik kapualjban, kocsmában, rendelőben találunk olyan történetet, ami feszegeti a valóság határait, a fantáziavilágok irodalma még reneszánszára vár. A szépirodalom persze sosem lesz olyan népszerű, mint a lektűr vagy a ponyva, de nem ez a fontos. A valóság végül mindig ellopja a show-t a habzó képzelgésektől, mint a teknős a nyúltól. Egyszer talán képes leszek a hihetőség határait is feszegetni, de addig még sok óriás processus spinosusán kell felkapaszkodnom.

PAB: Akár tételmondatnak is tekinthető, hogy a forradalom felfalja gyermekeit, figuráid más-más idősíkokon hősei és áldozatai is az adott rendszernek. A kötet legvégén találkozhatunk a vezérrel, kiderül, hogy nem is ő felel a kialakult diktatúráért. Felmerül a kérdés, hogy – nemcsak a történetedben, hanem a valóságban is – lehet-e végső felelőst találni a társadalmi problémákért.

PM: Élők nyernek forradalmat, és amennyire én tudom, a forradalom felfalja az unokáit is. Számtalan a kérdés, de a történelem azt mutatja, hogy békében semminek sincs felelőse, krízishelyzetben pedig bűnbakokból van a legtöbb.

PAB: A kötet megjelenése után publikáltál a Tiszatáj online folyóirat oldalán egy novellát, amelyben egészen más írói hangnem jelenik meg egy gyermek narrátor elbeszélésében. Mesélj erről! Írásod kísérlet-e egy másfajta stílusra, vagy egy új irány, aminek várhatjuk a folytatását is?

PM: Mégsem írhattam meg egy gyermek bűnbeesésének a történetét úgy, ahogy egy forradalmak közt ragadt kis országét. Más magyar kellett. Ha követném a divatot, és folyton a ,,saját hangomat” keresgélném, hibásan ragaszkodnék egy kipróbált nyelvhez, így a forma és a tartalom nem egy lenne, hanem kettő. Az apám helyén című írásom egyik darabja készülő újabb regényemnek, amely hrabali elbeszélés lesz a ’90-es évek tájékáról; elárvult generáció története, ami egy fiú hangján szólal meg.