Előítéletekről advent idején

A Kölcsey-kúria Szatmárcsekén, előtérben Kölcsey Ferenc szobra (Marton László alkotása)

– Tudnánk most beszélni? Látja a képernyőt? – kérdezi tőlem egy félig-meddig hivatalos ember, egy hölgy, akinek most roppant fontos lenne, hogy én otthon üljek a számítógép előtt, és válaszoljak a kérdéseire.

– Beszélni tudok, de a képernyőt sajnos nem látom.

– Miért, mit lát?

– Roppant nagy ködöt – felelem.

Autópályán vagyok, a Nyírségből tartok hazafelé. Tizenkét településen tartottam rendhagyó órát a könyvtárakban, s most ez a kedves nő az iránt érdeklődik, hogy milyen a tudásszintjük arrafelé a gyerekeknek.

Ugyanolyan, mint máshol, gondolom, de inkább azt válaszolom neki, hogy igen kedvesek, és sok mindent tudnak.

– Akkor mégsem olyan sötét a Nyírség – állapítja meg.

– Egyáltalán nem – mondom, és közben az előítéletekre gondolok meg a „tirpákokra”, meg, hogy ott „lent”, Szabolcsban, persze mindenki bunkó.

Nem, nem és nem. Ennyi kedves, jó szándékú könyvtárost, pedagógust, igazgatót stb. sehol nem láttam, jóllehet mindenhová nem jut el az ember.

Húsz évvel ezelőtt hívtak először ide, Tiszaeszláron meséltem a csillogó szemű cigánygyerekeknek Nagy Lajos király nápolyi hadjáratairól, a szerencsétlen sorsú Endre (András) királyfiról, jó Toldi Miklósról. Azóta is legtöbbet ide járok, no meg Kárpátaljára, de azt is a nyíregyházi könyvtárosnő, Vraukóné Lukács Ilona közvetítésével, aki vagy tizenöt évvel ezelőtt megalkotta a Kárpátaljai Magyar Iskolák Könyvtáraiért Alapítványt. Az volt még a nagy kaland, átmenni eredetileg ugyanabba a Bereg megyébe azon a határon, ahol a tányérsapkás milicisták, no meg a mai napig érthetetlen bürokratikus szőrözések miatt az volt az érzése az odalátogatónak, hogy visszakerült a múltba, a Szovjetunióba.

– Te tudod, mire jó az a bumáska, amire rá kell írni a rendszámodat, és lepecsételi a határőr, öt méterrel később egy másik határőr pedig elveszi tőled? – kérdeztem a hajdani beregszászi konzult, Tóth Istvánt, aki rengeteget segített nekünk, hogyha már előadni megyünk Kászonyba, Gátra vagy Verbőcre, ne kelljen a kétnapos túra miatt oda-vissza nyolc órát állni a határon.

– Fogalmam sincs – mondta ez a halk szavú, kedves ember, akinek a mai napig fáj Trianon, és természetesen ezzel nincs egyedül. Van olyan kárpátaljai, aki egyszer járt „magyarba”, de az elég is volt neki. Leukránozták, nem megy oda többet.

A nyírségieknek (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye) meg az esik rosszul, ha azt hallják, őhozzájuk „le kell utazni”, mikor már Nyíregyháza is északabbra fekszik, mint a főváros, Kisvárdáról nem beszélve.

És miképpen lenne sötét a Nyírség, amikor olyan nevek vannak itt, hogy Fényeslitke, Kékcse, Aranyosapáti? Túristvándiba járt iskolába Móricz Zsigmond, Szatmárcsekén élt és alkotott Kölcsey, a határ alig túloldalán, Érmindszenten született Ady Endre, az innensőn, Tarpán pedig a sóhivatali hatalmasságokat kihajigáló Esze Tamás. Kisvárdán győzte le a kunokat Szent László. Olcsó lenne olyan közhelyeket puffogtatni, hogy a szatmári szilvapálinkától oszlik a sötétség, de a fene egye meg, annak sincs párja, mint ahogy a Nemtudom szilvából készült lekvárnak sem. És akkor még a tákosi fatemplomról, a csarodai mosolygó szentekről, vagy Nyírbátor ékességéről, a Báthori István emelte templomról nem is beszéltünk.

A nyírbátori Báthory-templom, mellette az 1640 körül épült, fából ácsolt harangláb

És a fürdőkről? A reumatikus betegségeket gyógyító vizekről, az új uszodákról, Fehérgyarmaton, Vásárosnaményben, Mátészalkán, Nyírbátorban, Nyíregyháza-Sóstófürdőn, Csengeren, és ki tudja még, hol s merre. A látogatóközpontokról sem regéltünk még, a felújított könyvtárakról és faluházakról sem.

Nyilván látni vályogházakat, romos viskókat is. Van szegénység romák és nem romák közt egyaránt. Létezik „természetes szegregáció” a cigányok lakta településeken, ahonnan már korábban elköltöztek a nem cigány származású lakók a szomszéd faluba, máshol meg – pont ezért – a roma lakos a kevesebb.

Van munkanélküliség is a megyének inkább a keleti végein, mert a nyugati rész már közel van Gyöngyöshöz, Budapesthez, mennek dolgozni a cigányemberek, viszik őket teherautóval az építkezésre.

Van sok probléma, gond, de hol nincs?

Mindezt és még mennyi mindent nem lehet egy tárcában kifejteni, nemhogy egy rövid telefonbeszélgetésben elmagyarázni.

Mert előfordultak gyenge tudással bíró gyerekek az iskolákban, de miért a rossz tapasztalatokat emeljük ki, és miért nem a jókat? A negatívumok felsorolásától az embernek elmegy az életkedve, pláne, ha iskolás gyerekről van szó! Gátlásos lesz, visszahúzódó, nem mer majd megszólalni az órán, fél, hogy rosszat mond, megszidják, kinevetik. Mondjam el ennek a telefonos ügyintéző hölgynek, hogy az egyik faluban, ahol jártam, nem ismerték, nem tudták ezt vagy azt? Mikor a másikban még azzal is tisztában voltak, miért vezette Nagy Lajos király a nápolyi hadjáratokat, és előfordult olyan hely, ahol az adott korról sok okos felnőttnél több részletet tudtak.

Soktényezős, országos probléma az, hogy általában véve csökken az állami iskolába járó gyerekek tudásszintje, és nyílik az a bizonyos „tudásolló” az elitiskolában, elitosztályokban (ez tanárfüggő is) tanuló gyerekekkel összehasonlítva.

Nem a Nyírségben kellene keresni a bajt… És főleg nem összekeverni a világosságot a sötétséggel. Hogy is van a jézusi mondás? „Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség?”

Fordítsuk meg a dolgokat, gyűjtsük a kincseket a szíveinkben.