– Ez a korai pályaválasztás hátulütője – mondta Halasi Imre a Csiga tejüveg tulipánokkal megvilágított tükrei alatt. – Ha Mari nem tizennégy éves korában dönti el, hogy milyen szakmát válasszon, akkor most estin esetleg a főiskolát végzi, és nem a szakközépet. Egyszerűen lehetetlen, hogy tizennégy éves gyerekeknek egész életükre kiható döntéseket kell hozniuk. El kéne végre jutni a kötelező tizenkét, de minimum tíz osztályhoz, és akkor nem lenne illuzórikus ez az egész pályaválasztási kalamajka.

– A legtöbb helyen akkor is a szülők döntenének. Ha a család úgy dönt, hogy taníttatja a kölyköt, mert hát szép is az, ha tanul valaki, akkor taníttatja. Ha meg úgy, hogy nem, vagy éppen egyáltalán sehogy se dönt, csak éppen szarik gondoskodni a gyerekről, akkor nem tanul. Az ő baja – mondta Katona Péter, a klub egyik tekintélye. Várhelyben a főiskolán tanult, de nem volt helybeli. Keskeny arcú, hegyes orrú, magas fiú volt, ha nagyon belejött, enyhe palóc tájszólással beszélt. Szőke volt, de az arcát nyaranta barnára sütötte a nap. Csaknem új tavaszig kitartott rajta a napos szín, mint egy viharedzett tengerészen.

– Ez igaz – mondta Imre, és elhallgatott. – Bár lehet, hogy tizenhat éves korában már nem érvényesülne annyira a szülők akarata.

– Érvényesül. Ha valaki olyan, hogy ráerőszakolja magát a gyerekére, az tizenhat éves korában is megteszi.

– Csak éppen a gyerek ellenáll – mondta határozottan Röfi. Mindenki nevetett. A fiú mindennapos otthoni zűrjei közismertek voltak.

– Ha valaki nagyon akar, tizennégy éves korában is keresztülviheti a saját akaratát. Itt van Erzsi. Őt se a szülei íratták be a gimibe – mondta az egyik lány.

– Hagyjatok engem ki, jó? Hagyjatok ki! Az én példám nem példa – tiltakozott Erzsi. – Jobb, ha nem beszélünk róla.

– Tényleg, téged ki íratott gimibe? – kérdezte Imre.

– A faterom – röhögött Erzsi.

– Jó, ne marháskodj! Tényleg?

– Volt egy olyan drága, jó, hülye tanárom akkor is, mint amilyen te vagy. Az dumált meg. De mindegy.

– Mért, megbántad?

– Nem erről van szó. – Elhallgatott, aztán mégis kitört belőle: – Csakhogy teljesen mindegy, hogy végeztem-e gimit, vagy nem végeztem semmit. Így se, úgy se tudok mit kezdeni. De ez más ügy. Ez az én egyéni szerencsém. Ahhoz, hogy a ktsz-be körmöljek, nem kellett volna a gimnázium, sejted.

– Jól van, kislány – simogatta meg Imre Erzsi fejét. – Ezekről a dolgokról még külön beszélgetünk.

– Kár a szóért – mondta Erzsi, és az öklére hajtotta a fejét.

– Erzsi más. Pedig ha nincsenek ezek a szerencsétlen körülmények, ő is tovább tanulhatott volna. És bármikor tovább tanulhat. De aki szakmunkásképzőbe ment, annak előbb különbözeti, aztán gimi, érettségi, aztán megint egy felvételivel főiskola vagy egyetem. Ezt már nagyon kevesen csinálják végig. Csak azok, akiket a munkabeosztásuk rákényszerít. Tehát ezt akartam kihozni a dologból, hogy valaki egész életére hátrányos helyzetbe kerül egy korai, éretlen döntés miatt.

Mari nem kapcsolódott bele a beszélgetésbe, noha tulajdonképpen róla folyt. Egész másképp látta a dolgokat. Legalábbis vele másképp volt minden. Ő maga is szakmát akart tanulni, hogy minél előbb kenyérkereső legyen. Azon sírt mindig az édesanyja, hogy ha lett volna legalább valami szakmája, könnyebben tartotta volna el özvegyi sorban a gyermekeit. Hát Mari alig várta, hogy szakmája legyen. Csak az édesanyja volt büszkébb nálánál, mikor letette otthon a bizonyítványát és az oklevelet. Eszébe sem jutott soha, hogy mást is tanulhatott volna. Akkor már csak a jó kereset volt a szeme előtt. A maszekoláshoz sosem érzett kedvet, pedig édesanyja esküdött rá, hogy jó keze van ahhoz is. Hiába jártak a nyakára a szomszédok, nem fűlött hozzá a foga, hogy nyolc óra benti munka után megint a géphez üljön. Csak magának meg anyjának varrogatott.

– Háromezer-kettőt keres – az ő korában. Szép pénz – szokta hallani az anyját, mikor elhárította a nyaggatásokat.

Ha Varga nem avatkozik bele a dolgába, sose gondolt volna tanulásra. De ezt nem mondhatta el Halasiéknak. Hagyta hát, hadd vitatkozzanak a maguk lelkes, szenvedélyes módján felette. Nyolc előtt felállt a helyéről. Indulni készült a vonathoz. Katona Péter is vette a kabátját. Elbúcsúztak Imrééktől. Kint tavaszodott. A városban elterjedt a folyóról jövő kátrányos szag. Mint egy nagy hajó fedélzetén, úgy lépkedtek a nedves aszfaltjárdán.

Péter javasolta, hogy menjenek le gyalog, ha van Marinak jegye, úgyis leérnek félóra alatt a pályaudvarra. A lánynak is tetszett az ötlet, olyan könnyű volt ebben az újnak, melegnek tűnő tavaszi estében járni a régi város párás, kanyargós utcáin. Mintha enyhe szél fújná, sodorná az embert magával.

Péter arról beszélt, hogy egy évet lehúzott ugyan a főiskolán, de nem az a végcélja, hogy oklevelet szerezzen. Megpróbál újból felvételizni Pesten, filmrendező akar lenni. Mari elhűlve hallgatta a nagyratörő terveket. Azt hitte, hogy Péter nagyon is a helyén van, főiskolát végez, tanár lesz. Kell ennél több?

Gyanakodva nézett a fiúra, aki feltartott, egyenes nyakát jobbra-balra forgatva magyarázott. Fejcsóválva emlegette tavalyi kudarcát, elmondta, mennyit olvas, mi mindent tanulmányoz, és feljár Pestre is valami filmklubba. Szóval nagyon készül.

– Aztán lehet, hogy mégsem kerülök be – mondta mosolyogva, vállát fölvonva. – Annyian pályáznak, s közülük nem egy, aki évek óta a filmgyárban dolgozik. – Tavaly beszélgetett a felvételin egy kislánnyal, aki már a jogi kart elvégezte. A mamája színházi dramaturg. Ismeri a főiskola egész tanári karát.

– Az ilyeneknek nagyobb az esélyük, nem igaz? – nevetett.

– Mégis megpróbálod? – kétkedett Mari.

– Mit csináljak?

– És mi lesz, ha nem vesznek föl?

– Amíg be nem fejezem a főiskolát, minden évben jelentkezem. Aztán lehet, hogy felmegyek Pestre, és beállok én is a filmgyárba. Világosítónak, kellékesnek. Úgy talán könnyebb lesz. Megismerek egy-két jobb fejet, és ha még akkor is tetszik a dolog, akkor újra meg újra megpróbálom. Míg ki nem öregszem a főiskoláskorból.

– Ott nincs ilyen levelező? – kérdezte Mari.

– Nincs – nevetett Péter. – Harmincöt év a korhatár. Ha addig nem sikerül, akkor lőttek.

– Annyira akarod?

– Hát… Volna egy-két ötletem, azt hiszem. Sokszor elképzeltem, miket csinálnék. Marha jó dolgok jutnak az eszembe. Legalábbis nekem tetszenek. Tulajdonképpen nem ilyen szerelmi történeteket forgatnék színesbe, szélesvásznúba. Fényeket, mozgásokat, végtelen utakat képzelek el. Néha sikerült már lekapnom olyasmit, ami tetszett. De hát így magánerőből nehéz. Sokba kerül, kell hozzá masina, lámpa… Szóval sok minden.

– És miket filmeztél le?

– Nehéz elmondani. Nem szereplőket meg történeteket. Nem, nem… Lehet, hogy kinevetsz, meg hogy azt hiszed, becsavarodtam. Szóval egyik nyáron otthon sikerült egy jó meló. Egy tál vizet tettem az ablak elé, belesütött a nap, és annak a játékát filmeztem le a fehér mennyezeten. Meg a fényt, ahogy lassan becsukja az ember a spalettát. Meg ilyeneket. De már ez is nagy dolog egyedül. Mert mondjuk, ha kezemben a gép, hogy mozgatom a vizet? Meg ha én bent vagyok a szobában, akkor ki csukja be szép lassan a spalettát? Be kellett szerveznem az öcsit, meg kizavarni a házból a nőket. Mindenki megsértődött a végén. Mert ugye elhozom Várhelyből azt a jó gépet, és mégis ilyen marhaságokat filmezek csak… na, szóval el tudod képzelni. A végére fel kellett vennem a tisztelt családot is. Nem könnyű…

(Magyar Napló, 2018)