Élni: remekmű

Kelemen Lajos írása Falusi Márton Halálos szótövek kertje című verseskötetéről

Minden jófajta költészet annyi forró élet, a dolgok olyan mértékű fölforgatása és egyben olyan nagyszabású kísérlet átláthatóságuk megteremtésére, hogy (már pusztán emiatt is) értékeinek kifejezése és koherenciája érdekében a napok nyújtotta, vagyis a múlandó formákkal van örökös elszámolnivalója. Összezavarja őket, vagy megindultan rajong értük. De folyvást onnan-átról vérteződve próbál innen-túlinak mutatkozni. Holott képei, hangjai csakis az adott és az általa átstilizált formák együttállásában érvényesülnek. A költészet törvény a törvényenkívüliség nevében. Szüntelen mozgás és kötelező stilizálás. Annyira, hogy néha szembefordul önmagával, a dacban találja meg méltó tárgyát, ha éppen nem sóvárog. („három színben játszó, törzsi bőrdíszmű / slicchez szabottan küllemed feldobja! – // Mint lejárt költő a tyúkszemes talpát. / Mondd, minek is féltjük azt a tyúkszarost?” – Pozsonyban és Bécsben egyaránt a pincér)

Falusi Márton baljósan hangzó Halálos szótövek kertje című kötetében mintha lesajnálná a költőt. Szó sincs erről. Ami ellen beszél, ugyanazt – legfőképp retorikája révén – másutt az emberi élethatárokat feszegető magasságba emeli; abban a felnagyított szemléletben, ami már transzcendenciát ígér. Az a finom, majd meg-meglendülő frivolság, ahogy lelke ellentétes energiáiról számot ad, vajon egészen véletlenül emlékeztet-e Brodszkijra? 

„FÉRFI VAGY FÉRFI VAGY FÉRFI VAGY FIÚ / húsodban kusza varratok bujkálnak, / beletört érintések tokosodnak – / fejetlen szögek a keresztfában.” (Műtét a fiú karján); „egyetlen ujjal érj hozzám, hogy érts, / áldj vagy átkozz végkimerülésig / rendíthetetlen méltóságomért.” (Büdösbogár a díszcsilin) „És naprendszerig tárva éjszakánkat” éppen e rendíthetetlen méltóság használatbavételéről szólnak Falusi Márton versei.

Személyes vonatkozású lírájában, a frivol tónust váltogatva, a bánatnak egy különös fajtája vonul költeményről költeményre. E bánat nem édesbús, nem merengés, nem absztrakt; ám mint verseinek szinte bármelyik mozzanata, ez is egyszerre grandiózus és tőről valóan földies. A monumentum azután emitt-amott bőven profán. A kor kocsmáiig világias szelleme keveredik itt az éterivel. Módszert csinál a hit hiányából, s végkövetkeztetése a hit. Gazdag hang az övé; halk és üvöltő, ha kell, színezett, ha kell, fakó, prózai. Törés nélküli verseiben nincs egy sem, amelyben a szubjektív, mélyről jövő melankólia vagy kiáltás ne a végtelennek lenne címezve. Az érdekes éppen az, hogy közben minduntalan kiviláglik, hogy a szólandó alany jóformán csak pillanatokra szabadulhat a hétköznap nyűgétől, az alacsony valóság kölönceitől. „Nincs otthonom, vágy űz felelőtlenül, / midőn erős vár szirtjeiről ledől, / dögkútba vész éhünk, a hűség / ittasodik, de nem oltja szomját – írja a Borközi rejtekútban.

Falusi Márton is, mint az érdemes költők mindegyike, szimbolista. Művészete érzelmi és etikai; alapvetően metaforikus hang. De továbbmegy a metaforánál, egyre újabb metaforákért és allegóriákért, ami nem egyebet jelent, mint hogy nagyratörő alkotástechnikájával igyekszik a nyelv minél alaposabb kimerítésére. Melankolikus, de egyáltalán nem hervadt. A költő számára a nyelv oxigén. Falusi Mártonról a legkevesebb kijelenteni: végre egy költő, aki nem rest akarni az életet. Affektusokkal telített életakarása (a szexus huszonötödik krédója után a mértéknek kell következnie) már-már túlhabzsolás. Üzenjük-e meg a kortárs líra egyik legtudatosabb költőjének, hogy a túlhabzsolás: erő? (Például a Költözködés vagy az Egyetlen negatív bravúrdarab.) Még egyszer: a túlhabzsolás erő. De nemcsak az. Asszociativitás is, amely egyenes arányban áll az esztétikai hatáskeltéssel. Következésképp: ha az arányérzék egy pillanatra is kihagy az affektus menten veszedelmessé válik. Egy megkonstruált tárgyban, márpedig a vers mi más? – a kombinációelemeknek egységes viszonyban kell elhelyezkedniük, ráadásul a folytonos alakulás figyelembevételével. 

A kaland egészség. Viszont tetszelgés is, mert elhatározás. Sőt: olykor lappangó kór. A természetes élet, rendkívüli pillanatait leszámítva, megszámlálhatatlan gyökéren érik, ebből a szexus csak egy tő. Ha van tizenkét gyökér, akkor nevezhetjük akár főgyökérnek is, úgyhogy helyesbítünk: a természetes élet gyökerezik, így akar fényt, maga fölé magasságot és eget. 

„a csillagok Zselicben / ragyognak, teljes vértezetben várják, / hogy szerelvényed hajnali kitérőn / szabad pályára csikorduljon a hold / forgókapcsának átállításával” – írja Falusi Márton a Zselicben a csillagok című versében. Ha ez (akár távolról) azt akarja emlékezetbe idézni, hogy „Visz a vonat, megyek utánad”; ha a szerző hajlandó átgondolni a Pozsonyban és Bécsben egyaránt a pincér első félsorát: „padlógázra lépek”, mert ilyen nincs; egy régi motoros tudatja: padlógázra nem lehet lépni, padlógázt csak kelteni lehet; ha a szerzőnek soha újból nem jut eszébe, amit az Angyal közöl, tudniillik, hogy „eligazítom, / mint egy rokon tájszólását” – inkább hallgassa zeneként, mint eligazítsa; akkor biztosíthatjuk az olvasót, hogy a Halálos szótövek kertjében elmerülve egy kiváltképp jelentős költészetben úszik.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2017)