Részlet Jü Hua regényéből

Fordította: Zombory Klára

Fiatalkoromban ettem, ittam, kurváztam, szerencsejátékokat játszottam, és mindenféle romlott dolgot műveltem. A bordélyháznak, amit gyakran látogattam, Csing-ház volt a neve. Nagyon megkedveltem az egyik ottani kövér kurvát, akinek a hatalmas farpofái, mint két ajtó mellé kifüggesztett lámpás, ide-oda himbálóztak. Az ágyon fekve minden mozdulatára olyan érzésem támadt, mintha egy hajón ringatóznék a folyón. Gyakran megkértem, hogy vegyen a hátára, és vigyen ki sétálni az utcára, úgy esett rajta az ülés, mintha csak egy ló hátán volnék.

Apósom, Csen, a rizskereskedés tulaja, fekete selyemköntösében ott állt mindig a pult mögött. Én pedig valahányszor elhaladtam az üzlete előtt, megrántottam annak a kurvának a haját, hogy álljon meg, azután főfedőmet megemelve tiszteletteljesen odaszóltam az apósomnak:

– Hogy van mostanság?

Apósom arca úgy festett abban a pillanatban, mint egy száznapos tojás, én meg teli szájjal vigyorogva odébbálltam. Később az apámtól tudtam meg, hogy az apósom többször kis híján belebetegedett a dühbe.

– Ugyan már, te sem betegedtél meg tőlem, pedig te aztán az apám vagy. Minek rám kenni, ha már amúgy is beteg?

Az apósom félt tőlem, és én tudtam ezt. Amikor annak a kurvának a hátán a boltja felé tartottam, mindig hihetetlenül gyorsan, mint egy patkány, be akart slisszolni az üzletbe. Nem mert rám nézni, de nekem, a vejének mégiscsak úgy illett, hogy üdvözöljem, hangosan ráköszöntem hát minden egyes alkalommal a menekülő apósomra.

Legkínosabb helyzetbe a japán kapituláció idején hoztam, amikor a nacionalista katonák bevonultak a városba, hogy visszaszerezzék az irányítást az elvesztett területeik felett. Nagy volt aznap a nyüzsgés, a város főutcájának két oldalát dugig megtöltötték a zászlókat szorongató emberek, az üzletekre is mindenhol kilógatták a „kék égen fehér nap”-os lobogót, sőt az apósom rizskereskedésére még egy hatalmas Csang Kaj-sek-képet is kiraktak, akkorát, mint két ajtószárny, a bolt három segédje a nacionalista csapatok főparancsnokának jobb zsebe alatt álldogált.

Aznap az egész estét a Csing-házban töltöttem, nehéz és kótyagos volt a fejem, mintha hatalmas zsák rizs nyomta volna a vállamat, és mivel már több mint két hete nem jártam otthon, bűzlött a ruhám az izzadságtól. Gondoltam egyet, kirángattam azt a kövér kurvát az ágyból, hogy hazavitessem magam, neki meg rendeltem egy hordszéket, hogy majd visszavigye a bordélyba, ott cipelték azt is mögöttünk.

A kurva, miközben a hátán vitt hazafelé, egyfolytában sápítozott, hogy még a viharnak sem áll jogában felébreszteni az álmából, én pedig akkor vertem fel, amikor épp csak elaludt, milyen kegyetlen egy ördög vagyok. Csak a mellei közé dugott ezüstdollárral sikerült végre elhallgattatnom. A városkapun áthaladva az út két oldalát megtöltő embertömeg látványa hirtelen nagyon fellelkesített.

Már messziről észrevettem az apósomat, aki a város kereskedelmi kamarájának elnöke is volt.

– Álljatok készen, és amikor megérkeznek a nacionalista katonák, mindenki tapsoljon és éljenezzen! – kiabálta az út közepén állva.

Amikor észrevették, hogy közeledek, valaki vigyorogva elkiáltotta magát:

– Jönnek! Jönnek!

Az apósom azt hitte, a nacionalista katonák érkeztek meg, és sietve lehúzódott az egyik oldalra. Én meg, mintha csak lovon ülnék, két lábamat az oldalába süllyesztve nógattam a kurvát:

– Fuss! Fuss!

Az emberek nagy hahotára fakadtak, a kurva meg zihálva szaladt velem, s közben folyamatosan szitkozódott:

– Esténként meghágsz, nappal meglovagolsz, a halálba hajszolsz, te kegyetlen ördög!

Mosolyogva integettem a röhögő embereknek, és amikor az apósomhoz értünk, megrántottam a kurva haját:

– Hó, állj meg!

A kurva egy jajszó kíséretében megállt.

– Nagytiszteletű apósurának a veje jó reggelt kíván! – szóltam oda nagy hangon az apósomnak.

Akkor tényleg sikerült totális csapást mérnem az apósom tekintélyére, aki teljesen leforrázva állt ott, s bár a szája egyfolytában remegett, csak jó idő múltán szólalt meg rekedtes hangon:

– Tisztelt rokon, legyél szíves haladéktalanul odébbállni!

A hangja mintha nem is hozzá tartozott volna. A feleségem, Csia-csen, természetesen tudott a városi randalírozásaimról, de ő meg olyan jó asszony volt, hogy az előző életemet valószínűleg kutyaként ugathattam végig, hogy a mostaniban ilyen erényes és megértő asszony lett a hitvesem. Csia-csen elnéző volt velem, és akárhogy tivornyáztam, ő csak őrlődött otthon magában, soha nem tett szemrehányást semmiért, ugyanolyan volt, mint az anyám.

Csak hát aztán már minden határt túlléptem azzal, ahogy a városban bujálkodtam, a feleségem meg természetesen nagyon szenvedett emiatt, olyannyira, hogy már ő is csak nagy nehezen tudta palástolni a bosszúságát és aggodalmát. Egyik nap, miután hazaértem a városból, amint leültem az asztalhoz, mosolyogva elém rakott négy különböző fogást, azután bort töltött, leült mellém, de ő csak nézte, ahogy eszem. Furcsa, gondoltam, ugyan mi mosolyognivalója lehet, és hiába törtem a fejem, csak nem tudtam rájönni, hogy mitől olyan különleges ez a nap. Még rá is kérdeztem, de nem mondott semmit, csak nézett rám tovább mosolyogva.

Mind a négy fogás zöldség volt, de Csia-csen mindet más-más módon készítette el, és valamennyi tálka aljára egy-egy közel azonos méretű disznóhúsdarabkát rejtett. Kezdetben nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az egésznek, míg a legutolsó tálka ételre nem került a sor, amelynek az alján szintén ott volt egy darabka disznóhús. Először megrökönyödtem, majd hangosan felnevettem. Ekkor esett le, hogy mire is akart rávezetni a feleségem: a nők bár kinézetre különbözőek, de ott lenn egyforma mind.

– Igen, ezt én is tudom – mondtam végül Csia-csennek.

S bár tudtam, hogy igaza van, valahányszor megláttam egy nőt, mindig arra gondoltam, hogy biztosan más, mint a többi, és ezzel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Hát ilyen nő volt Csia-csen: bár elégedetlen volt velem, az arcizmának apró rezdülése sem árulta el, a maga körmönfont módján azonban mégiscsak rá akart koppintani az orromra. Csakhogy én nem hajlottam meg, akár keményen, akár lágyan próbáltak leckéztetni, sem apám vászoncipője, sem a feleségem főztje nem tudott visszatartani, változatlanul imádtam eljárni a városba, és bevetni magam a bordélyházba. Az anyám, aki valamelyest kiismerte már, hogy mi is zajlik a férfiak lelkében, így magyarázta ezt Csia-csennek:

– Férfiak… akár egy falka torkos macska.

Anyám az ilyesfajta megjegyzéseivel nem csupán engem mentegetett, de az apámról is sokat elárult. Apám egy széken ülve figyelt, és amikor meghallotta, hogy mit mondott róla az anyám, a szeme résre szűkült, és gúnyosan elvigyorodott. Apám fiatalkorában a nőket illetően nem ismert határt, csak attól kezdve viselkedett rendesen, amikor már olyan öreg lett, hogy nem működött rendesen a fityegő.

A Csing-házban szerencsejátékokat is lehetett játszani, leggyakrabban madzsongoztunk, kártyáztunk vagy kockáztunk. Valahányszor belevetettem magam a hazardírozásba, minél többet veszítettem, annál inkább munkálkodott bennem, hogy visszanyerjem azt a száz mu földet, amit az apám fiatalkorában elveszített. Kezdetben rendszerint még a helyszínen kiegyenlítettem a veszteségem, ellopkodtam az anyám meg Csia-csen ékszereit, sőt még Feng-hszia arany nyakláncát is megfújtam. Később azonban elkezdtem hitelbe játszani, és az uzsorások, ismervén a család anyagi helyzetét, hagyták, hadd nőjön csak az adósságom. Ezt követően már fogalmam sem volt róla, mennyit veszítek, a hitelezők sem figyelmeztettek, sőt titokban mindennap azt számolgatták, hogy mikor érek a száz mus családi birtok végére.

Egészen a felszabadulásig fogalmam sem volt róla, hogy a „nyertesek” valójában mindent előre kiterveltek, nem csoda hát, hogy mindig csak veszítettem, és soha nem nyertem – ástak nekem egy jó nagy gödröt, amibe aztán én szépen bele is ugrottam. A Csing-házhoz tartozott akkoriban egy hatvan körüli, Sen nevű férfi, akinek a szeme, akár a macskáé, alattomosan csillogott. Kék köntösében, egyenes háttal, állandóan ott ült az egyik sarokban, mint aki karót nyelt, de mivel a szeme gyakran csukva volt, úgy festett, mintha aludna. Csak amikor már nagy volt a tét, lépett oda komótosan néhány köhintés kíséretében az asztalhoz, és állva nézni kezdte a játékot, de csakhamar mindig felpattant valaki, hogy átadja neki a helyét:

– Sen úr, üljön ide!

Sen úr hosszú köntösének a szélét felemelve leült, miközben odaszólt a másik három játékosnak:

– Kérem, folytassák csak!

A Csing-házban soha senki nem látta Sen urat veszíteni, s miközben kezével, amelyen kidagadtak a kék vénák, keverte a kártyát, hallani lehetett a levegő suhogását, ahogy a hol kisebb, hol nagyobb paklikból ide-oda cikáztak a kezében a kártyalapok, már a puszta nézésébe is belekáprázott a szemem.

(Helikon Kiadó, 2020)