Talán három hónapja kerültem a kisvárosi bibliotékába, s nagyjából egy hónapja dolgozhattam gyerekkönyvtárosként, amikor először megjelent Robi. Csakhamar minden nap bejárt a könyvtárba. Korábban is próbálkozott, de nem látták szívesen. Engem nem zavart a jelenléte, bár néha kétségkívül fárasztott a kérdéseivel. Pár pillanatig minden érdekelte. Hosszú távon szinte semmi. Képes volt minden áldott nap föltenni ugyanazt a kérdést. Nem mintha nem tudta volna megjegyezni a választ − egyszerűen nem érdekelte annyira, hogy emlékezzen rá. Nemsokára a testvérét, Tibit is hozta magával, aki természetesen nem a testvére volt. Máig sem tudom, pontosan miféle vérségi kötelék fűzte őket egymáshoz. Eleinte azt hittem, az anyjuk egy, az apjuk különböző, aztán hamar kiviláglott, hogy erről szó sincs. Az évtizedek távlatából úgy gondolom, a legvalószínűbb, hogy Robi és Tibi másod- vagy harmadunokatestvérek lehettek (rendelkeztek közös nagyszülővel és lakcímmel, az bizonyos).

Mindketten gyógypedagógiai tagozatra jártak (mindez még a sajátos nevelési igény korszaka előtt történt), Tibit értettem, miért, Robit azonban kizárólag a körülményei kényszerítették oda; valójában, ha nem is penge eszű, de meglehetősen értelmes gyerek volt. Kisvártatva a húgukat, Rozikát is magukkal hozták, egy nyolc-kilenc éves, mosolygós kislányt, akinek mindig maszatos volt a szája széle és szerette a Disney-rajzfilmek alapján kiadott színes képeskönyveket lapozgatni. Bátyjai azalatt többnyire a gyerekkönyvtár egyetlen számítógépén játszottak, a kilencvenes években ez még kimondottan nagy szónak számított, kivált számukra, akik tényleg elképesztő állapotok között éltek. Egyszer jártam a házukban. Fölszólító leveleket hordtam szét azoknak, akik késtek a kölcsönzött könyvekkel, s Robi meglátott, amint az utcájukban biciklizem, megállított, és beinvitált. Sem ajtó, sem ablak nem volt a házon, bútor sem sok a két helyiségben, amelyben jártam. A gyereken kívül mindössze a nagyszülők tartózkodtak otthon, megkínáltak kávéval. Robi valami olyasmit motyogott nekik, amikor belekortyoltam, hogy „mondtam, hogy elfogadja.” Ezt dicséretként éltem meg. Beszélgetni nemigen beszélgettünk. Az öregek (vélhetően annyira nem is voltak azok) kissé bizalmatlanul figyelték, ahogy lassan szürcsölöm a forró feketét. Fészkelődtek az egészen jó állapotú kanapén, afelől érdeklődtek bizonytalan hangon, jól viselkednek-e a gyerekek az iskolában. Nem értették, mi az a könyvtár. Ha könyv, akkor iskola, gondolták. Nem vitatkoztam.

Egy időben a leckét is csináltam a testvérekkel. Tibi nagyon szerette volna érteni, csak éppen sehogy sem sikerült neki, Robi viszont, aki átlátta a tananyag nagy részét, unta az egészet. Rozika általában szótlanul üldögélt csupán, ő olvasni akkoriban még egyáltalán nem tudott. Így ment ez két-három esztendőn keresztül, aztán mindhárman kikoptak az iskolából, s a könyvtárból úgyszintén.

Nemrégiben véletlenül ráakadtam Tibire a Facebookon. Nagydarab emberré cseperedett, családot alapított, hentesként dolgozik. Robira nem bukkantam rá az ismerősei között. Rátaláltam viszont egykori gyógypedagógusukra. Virtuális csevegésbe bonyolódtunk. Így tudtam meg, hogy Robi hosszú ideig lányokat futtatott Svájcban. Most egy osztrák börtönben ül. A húga pedig meghalt, évekkel ezelőtt.

Tizenhét évesen szerelmes lett egy szép szál legénybe. A fiút mindenki szerette a kisvárosban, ő is a gyógypedagógiai tagozatra járt, a gyógypedagógus azt írta róla: „ártalmatlan, szeretnivaló bolond.” Az esküvőt tervezték már, amikor ez az „ártalmatlan, szeretnivaló bolond” jelentkezett egy tévéműsorba. Be is választották a szereplők közé. Gazdag akart lenni. Nincs ezen mit csodálkozni. Még magam is a kisvárosi könyvtárban dolgoztam, mikor az olyan típusú műsorok, mint amibe bejutott, a fénykorukat élték, ám időről időre azóta is föltűnnek egy-egy csatorna műsorán. Fiatalok költöznek be egy alaposan bekamerázott házba és azáltal válnak percekre híressé, hogy az emberek nézik őket, ahogy ott laknak. Így történt Rozika szerelmével is, s amiképpen az már ezekben a produkciókban lenni szokott, néhány napon belül össze is gabalyodott egyik lakótársával. Élő adásban hallgathatta bárki, akinek gusztusa volt hozzá, ahogy azt ecseteli új barátnőjének, mennyivel remekebb a réginél. Azaz Rozikánál. „Nem hiszem, hogy gonoszságból tette. Jószándékú fickó volt – írta nekem a gyógypedagógus. – Föl sem fogta, mi folyik körülötte, az a baj.” Mindenesetre Rozika kisétált a vonathoz és a pesti zónázó elé vetette magát. Talán ugrás közben is maszatos volt az arca, csak ezúttal nem a tízóraira majszolt lekváros kenyér hagyott rajta nyomokat, hanem a könnyeitől elkenődött szemfesték.

Bene Zoltán