Szakonyi Károly Prima Primissima-, Kossuth- és József Attila-díjas író, dramaturg, a Nemzet Művésze. Többek között regényeket, novellákat, drámákat, hangjátékokat magába foglaló, sokszínű életműve nemrégiben A csend napjai című kisregényével gazdagodott, mely a Magyar Napló Kiadó gondozásában látott napvilágot. A kötetről beszélgetve szóba kerültek az emlékek, a csend, az írást átszövő életrajzi elemek, s az, hogy vajon miért jegyzi fel mindennap az időjárást az asztali naptárjába. – Nagy Lea interjúja.

Nagy Lea: Mi késztetett a kötet megírására?

Szakonyi Károly: Ahogy az ember öregszik, egyre inkább előjön a múlt, az emlékek. Reggel és este azon töpreng: hogyan is volt ez? Nem szándékos múltkeresés, hanem egyszerűen csak valamilyen impulzus által, ám ezeket a gondolatokat már nem tudja kikerülni. A pandémia első hulláma alatt, amikor otthon kellett maradni, akkor írtam a könyvet.

NL: A csend napjai meghatóan mesél az elmúlásról, az élet szenvedélyeiről és főként az emlékekről – lapjain a kötet főszereplője, Ferenc visszatekint az életére. Mi alapján formáltad meg a karaktereket? Sokat merítesz a saját életedből?

SzK: Sok személyes motívum megjelenik benne, mint a feleségem halála, aki agydaganatban hunyt el. Minden írásban van önéletrajzi elem, mert a szerző először is biztosan tudja, hogy amit átélt, igaz. Másrészt ezek a saját élmények tolakszanak. Fiatal íróként a gyerekkort írjuk meg, mert még kevés az olyan élmény, amely erre rárakódik; s bár a gyerekkor idősebb korban is előjön, már más szemszögből, más megítéléssel, más érzülettel. Aztán ahogy éljük az életet, gazdagszik emberismeretünk, tárgy- és tájismeretünk, s élményeink beépülnek az írásba. Persze, többféle író létezik, van, akinél ez nem domináns, hanem inkább kimondottan történeti alapon ír. Például Moldova Gyuri indulásakor nagyon sok élményt merített a gyerekkori tájból (lásd: Mandarin, a híres vagány). De később, amikor rátért a riport műfajára, már objektívebben írt, nem kellett a „saját véréből” hozzáadnia, hanem csak a tehetségéből.

 NL: Mesélj a könyv helyszínéről, ami a Balatonon játszódik, hogyan jött az ötlet, személyes indíttatásról van szó, vagy csupán fikció?

SzK: A helyszíneket nem feltétlenül kell kitalálni, mert azokat az élmények szolgáltatják. Volt két barátom, egy festőművész házaspár, akiknek Füreden, fönn a dombon volt egy háza, amit parasztházból alakítottak át. A Fehér templomnál kellett felmenni. Oda, Füredre, bármikor mehettem. Tehát a cselekmény tere ebből az élményből is fakad. 

NL: Netán a kézirat összeállítása közben is egy balatoni helyszínen voltál? Hol szeretsz írni?

 SzK: Balatoni nyaralóm nincsen, de Szentendrén volt házam, műhelyem, amelyet odaadtam a gyerekeimnek, unokáimnak. Fiatalon albérletben laktam a Bartók Béla úton meg egyebütt; cselédszobákban, ahol nappal nem szerettem lenni, ezért gyakran lejártam a Rákóczi úti Marika presszóba. Reggel kilenckor lementem, leültem a sarokban az ablak mellett, elővettem egy papírt, cigarettát, kértem egy szimpla kávét, pohár szódát hozzá, s órák hosszat ott ültem és írtam. Három óra felé, amikor abbahagytam az írást, meglett a novella. Ebben a kávézóban sokszor össze lehetett futni más költőkkel, írókkal is, mint például Kalász Marcival, Csanádi Jancsival, Lázár Ervinnel, akikkel délutánonként ott maradtunk a kávézóban és beszélgettünk. Tudtuk egymásról, hogy ki hova jár. A kávézók miliőjét meg kellett szokni, ahhoz, hogy írni lehessen. A darabokat viszont már otthon kezdtem el írni, írógéppel.

NL: Könyvedet olvasva annyira magával ragadott a téma, az elmúlás, az idő jelentősége, múlt és jelen találkozása, hogy egy pillanatra azt éreztem, a jelen a múlt, behunytam a szemem, és hirtelen a későbbi, idős önmagamban voltam, megjelent előttem a jövőbeli, megöregedett arcom, testem. Különös, valódi érzés volt ez. – Számodra mit jelentenek a „csend napjai”? Van-e ilyen most az életedben? Csend-napok?

SzK: Van, igen. Ilyen idős korában az ember, ha leül, s behunyja a szemét, már kikerülhetetlenül megjelenik a csend. Szentendrén szerettem élni, s keveset jártam fel akkoriban Pestre. Szívesen voltam ott. Ráadásul nem is a városban, hanem a városon túl, Leányfalu határán; ahol nagyon jó társaság volt. Karinthy Ferenc, Szeberényi Lehel, Cseres Tibor stb. Irodalmi Dunakanyar volt, összejártunk, szerettem a ’70-es éveket, az irodalomban egy nagyon jó, pezsgő időszak volt, a színházat is ekkor szerettem a legjobban, a magyar darabok szépen domináltak, nagyon sok jó drámaíró volt, prosperált a színház.

NL: Fiatal olvasóidnak mit mondanál el a könyvedről?

 SzK: Azt, hogy éljék az életet, hogy legyen mire emlékezni.

NL: S mit mondanál a fiatalkori énednek most, tennél-e valamit másképp?

SzK: Az ember mindig korrigálna természetesen, de ha sokszor végiggondolja azt, hogy némely dolgot talán másként kellett volna tenni, akkor arra a következtetésre jut, hogy bizonyos élményeket így nem élt volna meg. Mindennek következménye volt, és az a következmény – nem biztos, hogy mindenki számára így van, de egy író számára: hasznos. Többféle impulzus, többféle élmény. Persze jó volna a nagy példákat, a tisztességes példákat követni, mint például szüleimét, akiknek az élete harmonikus volt. Íróként ez nem sikerült pont így, mert sokkal több ösztönös élmény vitt jobbra-balra, akár az utazót, a fölfedezőt, amely lehet, hogy veszélyes, és ráfizet az ember, de így tud igazán új dolgokra bukkanni.

NL: Hogy látod, prózaíróként van-e lírai kapcsolódásod a szöveghez?

SzK: Bizonyos fokig mindig líraibb hangvételűek voltak az írásaim, de verseket nem írtam életem során, vagy csak nagyon keveset, „a versek elhagytak”, mint ahogyan azt A csend napjaiban is írom. Ha verset írtam, akkor is azt éreztem, hogy elbeszélem, nagyon narratívra sikerült.

NL: Min dolgozol most?

SzK: Két fórumon állandóan. Az egyik a 21 éve megalapított Lyukasóra, ide sokat írok, elsősorban nem szépirodalmat, hanem pl. cikkeket, emlékezéseket, feljegyzéseket stb. Megjelent egy sorozat is, az Írók lámpafénynél, amely több mint két tucat, többségében a közelmúltban elhunyt magyar írók portréját, novelláit gyűjti össze. Ezeken kívül az online Új írásba is sokat írok, amelyet Farkas Lászlóval nosztalgiából keltettünk életre a virtuális térben, a régi csapattal és az újakkal dolgozunk együtt rajta. Ha sikerülne szponzort találnunk hozzá, akkor talán nyomtatottan is megjelenhetne majd egyszer.

NL: S közben tervezed-e A csend napjainak folytatását? 

SzK: Ha újból rám száll az emlékezés, akkor talán igen. A nosztalgikus emlékeket, amelyek feltámadnak, vagy amelyek erőszakosan előjönnek, más írásaimba is beleépítem. De ez a könyv most kifejezetten egy ilyen tendencia volt.

NL: Kötetedben áthatóan beszélsz az élet legérzékenyebb pontjairól – az idősödés kudarcairól és fájdalmairól, a hitről, szerelemről és házasságról, kapcsolatokról, a halálról és a csendekről. Mindenki lecsíphet magának valamit belőle, ettől válik írásod hitelessé és érzékivé. A könyv megjelenése után mit éreztél? Változott-e utána a nézőpontod? Sikerült-e átadnod, amit szeretettél volna?

SzK: Örültem és megnyugodtam amikor megjelent. A könyvet hetek alatt megírtam, összefüggő munkafolyamatban. A történet nem lineáris, mozaikokból raktam össze. Jelenleg is írok egy hasonló mozaikszerűséget az Új írásnak. Az emlékezésről is írok benne, de megjelenik fő szálként édesapám vendéglője, ismerősökről, a vendéglő miliőjéről; nem életrajzszerűen, hanem eltávolítva, a fiú szemszögéből.

NL: Úgy tudom, festettél is. Most hogy állsz a képzőművészettel?

SzK: Ma már nem festek, de vannak képeim. Elsősorban tájképeket festettem figurálisan, és karikatúráztam is sokat.

NL: Mi most a fő szenvedélyed, érdeklődésed tárgya, személye?

SzK: Az írás, hogy mindig tudjak valami jót írni. Az ember írás terén mindig vágyik valami nagyobbra, jobbra, már csak azért is, hogy mindig legyen cél.

NL: Októberben lettél 90 éves. Hogy érzed, az írás könnyebb vagy nehezebb lett számodra az évek során?

SzK: Fiatalkorban mindig jobb alkotni. Egy nénivel találkoztam a múltkor, aki azt mondta nekem: „Úgy szerettem a maga írásait!”. Kérdeztem tőle, hogy „És most már nem szereti?”. „De igen – de akkor, amikor maga volt divatban!” Tudomásul kell venni, hogy mindenki olyan húszéves korától, mondjuk hatvanéves koráig van divatban, amikor nagyon sokat tud dolgozni. Ma már rapszodikus ütemben dolgozom, hol ezt csinálom, hol azt, de persze vannak határidők, felkérések, aminek eleget kell tenni. Korán kelek, fél hatkor, egész egyszerűen csak azért, mert kidob az ágy. Ha sokáig ágyban maradok, valamiféle szorongás telepszik rám. Például sokszor riadok fel arra, hogy nem mentem el az iskolába, hogy elaludtam, el kellett volna már indulnom, és sok ilyen, hasonló kötelesség-halasztós gondolatom támad még.

NL: Sokat álmodsz?

SzK: Igen, ami sajnos azt jelenti, hogy nyugtalanul alszik az ember. Ha nem álmodunk, akkor alszunk jól. De az álmoktól nem kell félni, nincs ezzel gond. Amely gondolatok nappal villanásként beugranak, azokat az ember a tudatalattijában megőrzi, és éjszaka, álmában jönnek felszínre. Vannak bizonyos szorongások, visszatérő motívumok. Álmaimban rendszeresen feltűnik egy idegen város, ahová mindig eljutok; azt hiszem, Helsinki, s ahogyan megyek, mindig rossz közlekedési kapcsolatot hozok létre, és nem lehet továbbmenni, például a villamos, amelyre felszállok, rossz helyre visz, olyan helyre, ahol, ha kiszállok, nem tudok továbbmenni.

NL: Naplót vezetsz?

SzK: Naplót nem, de jegyzeteket igen. Egy megrögzött szokásom van, hogy asztali naptárba naponta kényszeresen beírom azt, hogy épp milyen az időjárás. Ezt azért teszem, mert, ha az ember vissza akar emlékezni arra, hogy a műveiben milyen időjárást írt le, akkor az legyen hiteles, visszavezethető, ne csapjam be az olvasót. Néha a kezembe veszem a régi füzeteket, s olyankor sajnálom, hogy nem írtam le mindent, mert így eszembe juthatnának emlékek, írók, figurák, találkozások, beszélgetések. Hasznos dolog az, amit például Thomas Mann csinált, vagy Móricz, hogy állandóan írtak, de ez alkati kérdés. Lázár Ervin például lusta volt, csak hanyatt feküdt, és madaras könyvet olvasott, akkor írt, amikor késztetést érzett rá. Hiányoznak a kávéházas délelőttök, amikor órákig csak írtunk, mert ez egyfajta rendszerezett munkafolyamat volt, ugyanakkor intellektuális, hosszú beszélgetéseket jelentett az írótársakkal.