Elhozta az Isten / Piros pünkösd napját

„Jézus a békességet, amelyet elhozott a világba, nem viszi vissza az atyai házba, hanem rábízza a tanítványaira, amikor kétszer is a békesség néktek szavakkal fordul hozzájuk. Ugyanakkor Jézus nem a megvehető, a másikra fegyverrel is rákényszeríthető látszatbékét hagyja tanítványaira, hanem a szív békéjét, amely belülről árad kifelé, és valódi békét teremt.” (Gáncs Péter ev. püspök, pünkösd, 2016)  

hangoskodott, kesergett, csapkodta az asztalt

Dédi kezét egy Német András nevű, nála idősebb ember kérte meg. Szülei a szigorú szokásokat ugyan szívesen betartották volna, s ha akad egy tanyasi tirpák legény, bizony ahhoz adják. Akkoriban az is nagy súlyt nyomott a latban, hogy egy megyeházi hajdú állása nyugdíjas volt, biztos jövedelem, nem sokat teketóriáztak a szülők.

András madárcsontú, alacsony ember volt, csendes, szolgálatkész. Csak az a fránya ital…

A Megyeházán leste az urak szokásait, mindig előttük járt egy gondolattal. Ha ihatnékuk támadt, mire szólni tudtak volna, már előttük állt egy pohár hűs víz, mire egy fáradt derék ülést kívánt volna, hajdú dédapám már tolta is alá a széket. Hangtalanul, szinte láthatatlanul volt jelen mindenütt, ahol csak a szolgálat kívánta. A testében felgyülemlett feszültségeket a szolgálat letétele után elébb a kocsmában oldogatta fejgörccsel járó olcsó borral, majd az otthoniak szekálásával. Hangoskodott, kesergett, csapkodta az asztalt. Aludt egy órát. Kiszállt fejéből a gőz. Mintha kicserélték volna. Kenyérre lehetett kenni ilyenkor. Mosoly ekkor sem jelent meg a korán ráncosodó keskeny arcán. De Gáncs Péter lelkész barátom bevezető, békességet, családi békét hirdető szavai dédiék életét nemigen aranyozták. Dédapám keveset szólt, inkább csak magát biztatgatta a ház körüli munkák elvégzésére. Bőven akadt ilyesmi. A gazosodó kert, a gyümölcsfák, a foghíjas kerítés. A disznók szétrágta karám.

Segítsége is alig akadt. Nagyobbik fiát, lányát elvitte a tüdőkór. A legkisebb, anyja után, az Ilona nevet kapta, hátha ezzel a névvel megéri a felnőttkort. Őt még apróbb munkákra sem lehetett befogni.

…már nem élte meg a Nagy háborút

A Nagy háborút már nem élte meg, az almaszedő létráról oly szerencsétlenül esett hanyatt, hogy a konyhába beállított, gyalulatlan deszkából összetákolt, báránybőrrel leterített priccsét soha többé nem hagyhatta el. A legkisebb mozdulatra is üvöltözött. Látta orvos, de nem tudott mit tenni, fájdalomcsillapító teát javallt és hideg borogatást az állandóan forró homlokára, mellkasára. Dédnagyapám – állítólag – beleőrült a mozdulatlanságba. Vagy a fájdalomba? Hiába olvasok össze mindent korabeli hasonló balesetek következményeiről, őrültségre utaló magyarázatot nem találok. Azonban elvonási tünetei bizton lehettek.

Dédi egyedül nevelte fel anyai nagymamámat, őt egy tetőácshoz adta férjhez, aki nem ivott, nem dohányzott. Még nősülés előtt az alacsony, izmos ifjút Horthy tengeri flottájába sorozták be.

…az Otrantói-szoros közel egy évig nyitva maradt

Miért, hogy az iskolában csak a Cattarói lázadásban résztvevő hősök leveréséről tanultunk, s az 1917. május 15-én lezajlott otrantói csatáról nem, ami pedig „az első világháború legnagyobb és legjelentősebb földközi-tengeri ütközete, amelyet a hadtörténet a jütlandi csata után az első világháború második legfontosabb tengeri ütközeteként tart számon. […] A Horthy parancsnoksága alatt álló osztrák-magyar cirkálócsoport mesteri hadmozdulata a Royal Navy tengerészeti akadémiáján is tananyag lett. A sikeres zártörés miatt az Otrantói-szoros közel egy évig nyitva maradt, az antant haditengerészeti egységei pedig megtanulták respektálni az Osztrák-Magyar Hadiflottát; soha többé nem kíséreltek meg nagyobb hadműveletet sem az adriai hadikikötők, sem pedig a Monarchia flottája ellen.” (Elter Tamás: Száz éve…)

De tény és való, matróz nagyapám, aki a Pólában állomásozó III. csatahajóosztály egyik hadihajóján teljesített szolgálatot, nem csak ebben a dicsőséges csatában harcolt, hanem a „sajátjai” ellen is – habár a cattarói lázadás leverésében nem dörögtek az ágyúk, mert a lázító vezetők gyáván elmenekültek, magukra hagyva a „bolsevik ideológiával megvezetett”, fellázadt, majd kapituláló hajók legénységét.

…hej, te eleven fa gircses-görcsös áága, de dráága…

Nagyapám szögletes mozgású, morcona ember volt. Nehezen oldódott, szinte senkit nem engedett magához közel. Hat unokája között akadt egy simulós, kíváncsi és kullancs természetű, akivel lettek közös pillanataik. Pillanataink.

Térdén lovagoltatott, s ha bajszát piszkáltam, akkorát horkantott rám, hogy majd’ bepisiltem. A lugas alatt, göcsörtösre száradt ebédlőasztalon, egy keresztbe állított deszka fölött pötyögtettük a fehér, repedt pingponglabdát. Faütőnk kongó hangja szétverte a vasárnap délutáni csendet. (S egy igazi meccset látva nem értette, hogy mi értelme úgy szerválni, úgy pörgetni át a túloldalra, hogy a másik ne tudja visszaadni. Van ebben ráció?)

Elvitt a dalárdába, ahol cattarói matróztársaival is találkozhatott, munkásmozgalmi dalokat énekeltek, Hej, te bunkócska te drága. Verték a blattot, mások a terem végében sakkoztak, újságot lapozgattak.

Nyári szünetekben alkalmanként elvitt magával, hogy dolgozzam a keze alá. Kerítést, tetőt javítottunk. Sosem voltam elég friss, elég ügyes. Kapkodva, türelmetlenül fűrészelt, faragott, szögelt. SalingerMagasabbra a tetőt, ácsok korszakos kultkönyvét is talán pont rá gondolva vettem először kézbe, valamikor az egyetem kezdetén.

Hosszú téli estéken, pirítós, fokhagyma illatába burkolózva kártyáztunk hármasban. Nagyi, Nagyapám meg én. A vesztes osztott, leginkább Nagyapám.

S a ház végében ott volt a nagy kert. Ez is relatív, a téli szánkózáshoz a kertvégéig lejtős utat tekintve kicsi, nyáron, az összes zöldségpalántát s a kerítések menti virágokat végiglocsolni rohadt nagy. Nagyapám húsvét előtt tormát ásott, szabadban reszelte. Illetlen szavakkal kísérte az orr- és szemfacsaró műveletet.

…piros pünkösd naapján, mindenek újulnak

Nagyi környékszerte híres pünkösdi rózsáit Nagyapám két vizesvödörben kelletlenül cipelte a szomszédok, a járókelők szeme láttára a viszonylag távoli piacra. Szégyellte magát erőst, s a frissen nyírt bajusza alatt nyilván nem egy gyermekdalt dúdolgatott: …A kertek, a mezők virágba borulnak. De Nagyi valahogy mindig, minden szögletet lekerekített a családban. Négy gyerekük közül háromnak családja lett, mindegyikben két-két unokával. Két háborúval, Rákosival, ötvenhattal a hátuk mögött lehettek-e boldogok?

Boldogultak. Egy kicsivel mindig jobban éltek. Konyhájuk melege úgy vonzotta az unokákat, mint a meggyes pite a darazsakat…

„Jézus a békességet, amelyet elhozott a világba, nem viszi vissza az atyai házba.”

Kovács katáng Ferenc

Otrantói csata (Heinrich Seits vízfestménye, háborús reprodukció; Dr. Balogh Tamás gyűjteménye)