Régen végeláthatatlannak tűntek a nyarak, de ez már közhely, számtalanszor láttam leírva, különböző írók tollából. Úgy látszik, ahogy öregszik az ember, egyre több közhelyes megállapítást tesz, morgolódom magamban. Nincs már fiatal hév, az élet sokszínűsége, egyéni látásmód? Vagy tényleg felgyorsult minden, akár a világegyetem, amely mind gyorsabban tágul?

Mindenesetre ezen a nyáron tényleg csak kapkodjuk a fejünket. Háború, kánikulai szárazság, majd hidegfront eső nélkül, újabb kánikula, infláció, aztán a legújabb, a kisadó megszűnése, tényleg olyan érzéseket kelt, mintha az egykori recsegő, elkorhadt talpfákon álló ligeti hullámvasútba ültünk volna vissza, még a vurstli otromba zenéjét és a kikiáltó hangját is hallani véljük:

– Tessék, csak tessék! Utolsó lehetőség! Ragadja meg!

És a hírek címei még erre is ráerősítenek egy kört:

A szomszédban már havazik! (Július közepén!) Ez már pusztító, 47 fok lehet a napokban! Összeomolhat a naprendszer egy elhaladó csillag miatt!

Aztán, ha az ember beleolvas, kiderül, hogy persze, havazik kétezer-ötszáz méter magasság fölött a Bucsecs csúcsain, ez, ugye, ott időnként előfordul. Negyvenhét fok Portugáliában lesz, és sajnáljuk őket nagyon, de ott ez ugyanúgy megeshet, mint a nyári hó Erdélyben. A naprendszer pedig néhány milliárd évig nem fog összeomlani, erre császkáló csillagnak égen-földön se híre, se hamva.

Ám mégis. Ha csillagról van szó: meghalt a Törő. Törőcsik András, akinek még én is kiabáltam a többiekkel a nézőtérről majd’ ötven éve, hogy táncolj Törő!

Mindent megírtak már róla. Hogy olyan volt, mint Maradona, vagy olyan lehetett volna… Ha nincs baleset, nincs eltiltás, nincs pia. És a barátok, ismerősök meg szánakoznak. Hogy nem segítettek, pedig talán lehetett volna… Ez a sok ha és lehetett volna, mintha jellemző lenne ránk, magyarokra. Annak ellenére írom ezt, hogy nem hiszek benne. Nem hiszem, hogy bármilyen karaktervonás egy egész népet jellemezhetne. Az angol nem hidegvérű, a francia nem tüzes szerető, az olasz nem muzikális. Illetve van ilyen ember, meg amolyan. És mégis Törő esetében dereng valami… Mikor kortársak azt nyilatkozták, hogy soha nem alakoskodott, a pályán és a pályán kívül mindig azt tette, ami neki jó volt. Például az őszinteség. És ez az elmúlt rendszerben nem mindig volt kifizetődő. Ha valaki őszintén elmondta a véleményét.

A keményebb időszakban, ötvenhat előtt egyenesen öngyilkosságnak számított. Aztán, ha valakit perbe fogtak, alapvetően két megoldás kínálkozott, az egyik, hogy mindent bevallott, azt is, ami nem történt meg, mint Faludy György, aki ávós kihallgatóinak még az ördögöt is a „határra” festette, mikor a Belzebub névből Z. E. Bubbel őrnagyot, veszélyes amerikai kémet kreált. A másik megoldás, amit sokan választottak, hogy mindent tagadtak, és ezért borzasztó és szinte le sem írható kínzásoknak lettek kitéve.

(Csak egy példa: az 1945 előtt illegális kommunista Szász Béla, aki naiv módon hitt a rendszerben, ezért nem akart hinni a képtelen vádaknak, s így a kínzások egész spektrumát végigszenvedte. Könyvében, a Minden kényszer nélkül címűben vall erről.)

A harmadik megoldás Kádáré volt. Őt szintén letartóztatták az ötvenes években, és az egykori dokumentumok tanúsága szerint könyörögve kérte, hogy szabadon idézve: „mondják meg végre az elvtársak, mit szeretnének hallani, mit valljak, és én azt fogom mondani”.

Ez a megalkuvó, gyáva gerinctelenség kísérte végig az egész Kádár korszakot, s szerintem ennek lett-lehetett egyik áldozata Törőcsik András. Egy-két szót ejtenek az őszinteségéről a kortársak. Hogy mindig azt tette, ami neki jó volt.

Nem olyan rendszer volt az. Nem olyan kor. Szólhattak volna neki? És ha igen, megfogadta volna? Inkább fröccsözött. Nem lett öngyilkos, mint Latinovits Zoltán. De ha költő lett volna, megírhatta volna ő is, hogy ha létem végleg lemerül, ki feszül fel a szivárványra…

Hogy nem illik futballistát művészekhez, író- vagy költőzsenikhez hasonlítani?

Szókratészt, a brazil focistát egy riporter faggatta. A beszélgetés alatt Szókratész megivott néhány sört és elszívott jó pár cigarettát.

Az újságíró rákérdezett, hogy szabad-e ilyet egy sportolónak. Rongálni az egészségét.

– Én nem sportoló vagyok, hanem labdaművész – húzta ki magát önérzetesen a brazil.

Törő is ilyen volt. Pályán és pályán kívül egyaránt. Nem illett bele abba a korba.

Már csak az a kérdés, hogy mi vajon hogyan illünk bele a mi korunkba. Az elhaladó csillagok korába? Vagy csak nézünk majd utánuk, nosztalgiázva és közhelyeket szajkózva? Kívánom, hogy ne így legyen.

Gáspár Ferenc