Részlet Sarnyai Benedek novelláskötetéből

Ének az ernyicsei határban

Miután Kapory Oszkárt választották polgármesternek, Csáford János eltűnt Ernyicséről. A székfoglaló beszéd közben még néhányan látni vélték. „Ott tolongott az iroda előtt a fél falu, lehettünk vagy kétezren – emlékezett vissza Filvig András. – Jancsi bácsi, ahogy a szokása diktálta, a bajszát harapta. Az arcizmai meg se mozdultak, egykedvűen szorította fogai közé a szőrszálakat.”

A polgármesteri iroda titkárnőjének úgy rémlett, mintha Csáford már az ünneplés közben a faluhatár felé vette volna az irányt. „Nehezen, vagy könnyen viselte-e, hogy Kapory úr leváltotta őt a székében? Ördög se tudná megmondani. Az biztos, hogy szokatlan volt neki. Emberemlékezet óta ő volt nálunk a polgármester. Talán a saját emlékezete óta is.”

A falu öregjei szerint Csáford valóban ki tudja, mióta volt Ernyicse legfőbb tisztviselője. „Nekem apám, anyám, sőt nagymamám, nagyapám is úgy emlékezett, hogy az öreget Jancsi bácsinak kell szólítani – erősítette meg a titkárnő állítását Kapory Oszkár. – Születni születhetsz akkor, amikor neked tetszik! Ő viszont, ha tetszik, ha nem, mindig mindenkinek Jancsi bácsi marad!” – idézte fel az újdonsült polgármester a nagyszülei szavait.

Karagoly Imre, a falu legnagyobb káposztatermelője nem kerített nagy feneket Csáford eltűnésének. „Igazából már mindenki várta. Nem gondoltuk, hogy lemond, de abban se volt nagyon vita, hogy úgy, ahogy ő ott ül az irodában, már nincs rá túl nagy szükség. Tudott volna még beszélni hozzánk, és az agya se kattant rosszabbul, mint akárhány évvel ezelőtt: új nótákat is meg tudott tanulni a régiek mellé. Nehéz ezt így megfogalmazni, de úgy mondhatnám, arról volt szó, hogy Csáford Jancsi bácsi előbb meghalt nekünk, mint magának.”

„Mi legalább már egy éve gyászoltuk – tette hozzá Sandal Balázs, és Karagoly Imre oldalán lehúzott egy kupica káposztapálinkát. – Minden egyes nap, mikor nem jöttünk le ide, a Tengernagyba, próbáltuk visszaimádkozni az ő idejét. De nem történt semmi, hát maradtunk otthon jobb híján.”

Csáford János idejének végét általában az ernyicsei káposztalepke-invázióhoz szokták kötni. „Emberemlékezet óta nem voltak itt ilyen férgek – mesélte Kapory Oszkár, majd elmosolyodott. – Mondták is a helybeliek: ezek vagy a semmiből jöttek, vagy Romániából.”

Egyesek Csáford idejének elejét a román megszálláshoz kötötték. „Huncutak az ernyicseiek az idő dolgában – számolt be Filvig András. – Kedvelik a legendákat. Nem hiába: akárhogy is próbált az útjába esni, Ernyicsét nagyrészt kikerülte a történelem. Az biztos, hogy valamikor megszálltak minket a románok, aztán kitakarodtak. Úgy hírlik, maga Horthy kergette el őket. Azt is mondják, a fehér lova ekkor még csikó volt. A hatalmas tengernagynak, ahogy ült rajta, a lába is érte a földet.”

„Vannak felénk olyan dolgok, amiket senki nem hisz el, de mindenki tud – fejtegette Karagoly a Tengernagy presszóban. – Ilyen például, hogy Jancsi bácsi magától Horthytól kapta a polgármesterséget. Hogy védje Ernyicsét a románoktól. Vannak merészebb állítások, miszerint Horthy Csáford bácsi fia volt. Ha pedig megint jönnek a románok, megint segítségül hívja a tengernagyot.”

„Ezek épp azok a pletykák, amiket az se hisz el, aki mondja – vágott közbe Karagoly mellett Sandal Balázs. – De azért mondjuk, mert érdekelnek minket.” Karagoly bólogatott Sandal szavait hallgatva, és megveregette asztaltársa vállát. Sandal mereven ült, arca sem remegett meg. „Ott van például Filvig Andris! Ő mond gyakran olyanokat, amiket jobb híján elhiszünk. De az meg nem érdekel minket” – szőtte tovább Karagoly Sandal mondandóját.

Filvig Andrást érezhetően nem érdekelte, amit Karagolyék mondanak. „Horthy, nem Horthy: vagy volt itt, vagy nem. Érdekesebb, ami van, illetve most már csak volt. – Filvig nagyot sóhajtott. – Jancsi bácsiban volt valami, ami egészen megkapja a matematikus figyelmét – merengett. – Nem az itt az érdekes, hogy hol kezdődött, vagy hol végződik Csáford Jancsi ideje. Hanem hogy milyen is volt maga ez az idő!”

„Csáford polgármester úr iratait nekem is meg kellett néznem. A születési év a személyigazolványán ötévente változott – árulta el egykori titkárnője. – Mindig úgy, hogy pontosan kilencvenéves kort mutasson.”

Kapory Oszkár íróasztala mögött igyekezett hideg fejjel elmagyarázni a jelenséget. „Valójában minden spekulációt elvág, ha annyit fogadunk el, hogy Jancsi bácsiról igazából nem tudtunk semmit. Az világos volt, hogy öreg, meg hogy hangoztatja, nem bízik már ebben a korban a saját emlékezetében. Vagyis azt akarta: higgyük el, ő is épp annyit tud magáról, mint mi róla. – Kapory oldalra nézett. – És ez elég is volt. Jancsi bácsi ideje volt a falu ideje, mindenki örült, hogy pont annyit tud az egyikről, mint a másikról.”

„Időben vagy időn kívül, csak megél az ember. Volt ebben egyfajta játékosság – ismerte el Karagoly Imre. – Úgy is mondhatnám, mindenki a Jancsi bácsihoz képest számolta magát. Amikor hajnalban az utcán dalolgatott a hivatalba menet, tudtuk, hogy kelni kell. Este pedig mindenki úgy ért vissza a Tengernagyba, hogy a hazatartó Jancsi bácsi nótáját épp elcsípje.” Sandal Balázs savanyúan felkacagott. „Az én Zsuzsi, Zsuzsa és Zsófi lányaim még azt is mondogatták: a házak alatt néha altatót is énekel nekik.”

„Csáford úrnak csakugyan szokása volt a dalolászás – erősítette meg a polgármesteri hivatal titkárnője. – Sokszor csak akkor préselt ki hangokat a torkán, mikor énekelni támadt kedve, de ezt sosem munkaidőben tette. Az irodában viszont nemigen részletezte, kinek mit kell csinálni. Ha csak annyit szólt hozzám, hogy Izuka, tudtam, valamit tenni kell. Egy idő után megpróbáltuk kitalálni, hogy mit. A legtöbbször azt hittük, azt csináljuk, amit a polgármester úr is gondol. Úgy voltam vele, ha nem így lenne, biztos addig izukázna, amíg elégedett nem lenne azzal, ami történik.”

„Sokáig azt sem tudtam, hogyan kampányoljak a polgármesteri székért – vallotta be Kapory. – Mit kéne mondanom az ernyicseieknek, mikor a polgármester is alig mond valamit. Megválasztják, mert Csáford János.”

„Amíg nyugtunk van Ernyicsén, addig Jancsi bácsi polgármester marad, ez csakugyan biztos volt – szögezte le Sandal Balázs. – Pletykák ide, pletykák oda, azt tudtuk: amióta van Jancsi bácsi, azóta mindenki békében él a határ innenső és túlsó felén.” Karagoly Imre hozzátette: „Úgy is mondhatnám, mert így gondoltuk: amíg Jancsi bácsi van, mi is megélünk. Legyen ő akármióta, és legyen ő akármeddig.” Sandal halkan megjegyezte: „És legyünk mi is akármeddig: Jancsi bácsi lesz.”

„Eladták – szólalt meg újra Filvig András, miután nagyjából fél perc szünetet tartott a beszédben. – Eladták a Jancsi bácsi idejét. – Megremegett. – Nem érdekelte őket se idő, se Jancsi bácsi.” Filvig felállt, a könyvespolcához ment. Egy nagy köteg papírral tért vissza az ebédlőasztalhoz. „Itt a bizonyíték. A valóság: úgy érzékelték az időt, ahogy a matematikus csak álmodná.” A papírkötegbe lapozva leginkább csak üres oldalakat lehetett felfedezni.

„Abban biztos voltam, hogy Filvig András például ellenem fog szavazni – mondta Kapory Oszkár, és nyelt egyet. – Megbolondította, ahogy a Jancsi bácsiról beszéltek a helyiek. A matematikatanárok fantáziáját megmozgatja az ilyesmi. Elhiszem, hogy a középiskolás anyag ismétlésében már nem talált sok izgalmat.”

Karagoly Imréék elárulták, mi csigázhatta fel Filvig érdeklődését. „Éveket isten tudja, mióta nem számoltunk a faluban. Úgy is mondhatnám, mert így volt: az idő nem érdekelt senkit. Reggel dalol Jancsi bácsi, este dalol, közte a gyerekek iskolában, mi meg a káposztában. És ennyi” – így Karagoly. „Az egész csak ott bicsaklik meg, ha már nincs káposztás, ahová kijárjunk” – tette hozzá Sandal.

„Akárhonnan érkeztek, azt kár vitatni, hogy a káposztalepkék szinte mindenkinél letarolták a földet – mesélte Kapory komor arccal. – Jobb híján mindenki otthon maradt, és a kertben próbált, úgy-ahogy, zöldséget nevelni. Jancsi bácsi idejét ekkortájt kezdték gyászolni.”

A titkárnő is keveset tudott elárulni arról, mit csinált Csáford János ekkoriban. „A hivatalba bejárt, de izukázni nem izukázott. Maradék hangja is elsikkadt. Némán, bajuszát rágcsálva jött be, és ment haza. Itt, az irodában már azt is magunk próbáltuk kitalálni, mikor kéne valamit csinálni.”

Felesége szerint Filvig András sem tudta eldönteni, mikor írjon tanulmányt az ernyicsei időről. „Napokat görnyedtél felette” – kiabálta a szomszéd szobából. „Igen, Ágicám, görnyedtem – kiabált vissza Filvig. – Azt kell itt látni, hogy az ernyicsei években, hónapokban, vagy napoknál nagyobb egységekben elkezdtünk folytonosságot érezni. Nem az idő kis egységei, mint a másodperc vagy a pillanat folytak egybe, hanem a nagyok. Olyan ez, mint a kontinuumszámok halmaza: nem tudnék mondani az ernyicsei időszámításban két olyan egymást követő évet, hónapot, amelyek között ne érzékelnénk egy harmadikat.” Filvig lapjain mindebből csak fehérséget lehetett érzékelni.

„Valakinek beszélnie kellett – tárta szét karjait Kapory Oszkár. – Csáford Jancsi bácsival vagy nélküle, megélnek az emberek. De meg kell élniük. Azt mondtam, kezdjünk új időszámítást!”

A titkárnő arról is hajlandó volt beszélni, hogy Kapory a polgármesteri kampányhoz felkérte segítségnek. „Tudta, hogy a Csáford úr a főnököm. Gondolom, egy idő után Csáford úr is tudta, hogy dolgozok a Kapory úrnak. Nem szólt egy szót se. Úgy vettem, rendben van.”

„Izuka sokat ingázott ki a faluból – vetette oda Sandal Balázs Karagolynak. – A határ felé.” Karagoly lenyelte a káposztapálinkáját, és felcsuklott. „Másfelé nem is lehet. De ezt te tudod legjobban! Mégiscsak Romániából hozod a lovaidat.” Sandal hátradőlt a székén. „Hát igen. De pont kampányidőben.” Karagoly közbevágott: „Előtte is volt azért arra. Úgy is mondhatnám, mert így mondjuk: még a Jancsi bácsi idején!” Sandal szeme kikerekedett. „A te platós kocsiddal. Műanyag dobozokat csak visszaúton hozott. Zizegett bennük valami, vagy a motorzajtól te se hallottad?” Karagoly az asztaltársára mosolygott. „Olyan pletykába kezdesz, amit magadnak se hiszel el.”

„Az ötlet az otthoni káposztáshordónál született. Az akkorra már teljesen kiürült – magyarázta Kapory Oszkár. – Beugrott: ha már rovar okozta a gondot, oldjuk meg rovarokkal! Számoljuk el a háztartási szúnyogirtást közmunkának!”

„Hogy mit gondoltunk Kapory barátom javaslatáról, azt úgy is mondhatnám: miért ne? A konyhakert előbb fogy ki, mint a szúnyogok.” Sandal halkan felszisszent mellette. „A te konyhakerted még bírni fogja egy darabig.”

„Kaporyék szúnyoggal vették meg az ernyicsei időt. Ezek a káposztakupecek pedig odadobták nekik. Én meg görnyedtem a tanulmány felett! – fakadt ki Filvig. – Nem tudtam eldönteni, mikor fogjak hozzá. Amíg Jancsi bácsi dalolászott, az összes nap egyforma volt, az összes! Azután meg még egyformább. Furcsa módon a percek, pillanatok csak ekkor kezdtek elfolyni.” A felesége még egyszer átszólt a szomszéd szobából: „Így tényleg csak görnyedtél a papírok felett!”

Kapory megválasztása után az órákat egyre inkább az új polgármesterhez igazították.

„A polgármester úr beszédesebb, az igaz. Annyit legalábbis mindig mond, hogy vezessük, milyen nap van: ebből számolja, mennyit kell még várnia, míg az irodai lila káposztája megsavanyodik. – A polgármesteri hivatal titkárnője elmosolyodott. – Ha ehhez mérjük magunkat, lassanként a heteket, hónapokat is számon kell majd tartani.”

Sandal Balázs üres kupicáját rászorította Karagoly Imre teli kupicájára. „Egyszer majd adok el én is ide, a Tengernagyba szúnyogpálinkát. Nálunk már csak belőlük lehetne bármit csinálni” – szuggerálta Karagoly szemeit. „Örülj neki, Balázs, úgy is mondhatnám, ahogy mondhatná mindenki: amíg szúnyog van, minden van – válaszolta Karagoly, és elrántotta a fejét Sandal tekintete elől. – Azt is tudod, mikor kell kelni az irtáshoz: amikor elhajtunk reggel a házatok alatt.” „Igen, Izukával – húzta keserűen fülig a száját Sandal. – A káposztás kocsidban.” Karagoly széttárta kezeit. „Lehet értetlenkedni, pörlekedni, de így is csak azt mondhatnám: ha nem is számoltunk éveket, napokat, tervezni csak lehet előre.”

Karagoly volt Ernyicsén az egyetlen, aki évek óta üvegházba zárva is termesztette a zöldségeit. Mire elmúlt a lepkeinvázió, már csak tőle lehetett káposztapálinkát venni.

„Csáford polgármester úr arrafelé bandukolt – mutatott ki a titkárnő a polgármesteri iroda ablakán a nagy tölgyfa felé. – A földet bámulta, merev arcizmokkal. Talán elérte a nagy tölgyet. Az az egyetlen, amiről el tudjuk képzelni, hogy annyi idős lehet, mint ő. Szépen meg is nőtt.”

Filvig András felsóhajtott. „Ha arra ment, biztos nem kerül ki a faluból. Olyan széles az a fa: újra leélné az életét, mire megkerüli. De addig a fa is kétszer olyan szélesre nőne. Ebbe a faluba a bogarak is csak a határ felől tudnak jönni.”

Filvig hetekig azzal ébresztgette éjjelente a feleségét, hogy dalolászást hall a faluhatár felől. A felesége állítása szerint minden este figyelte, hátha halkul. Csáford hangja mintha állandó időpontban és távolságban harsant volna föl.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2023)