Halálról nem szívesen beszél az ember. Hacsak nem Ady Endrének hívják. (Gondolt halálra, borra, nőre…) De nem is jó az, ahogyan a Mester, Ady csinálta. Nem lehet mindig olyan búvalb…ottnak lenni. Pláne nyáron, mikor hétágra süt a nap, és aki teheti, fejest ugrik vagy a Balatonba, vagy ahová még tud ebben a kiszáradófélben lévő Kárpát-medencében.
Dehát mégis. Ha jön a szívroham. És az ember akkor elgondolkodik sok mindenen. Vagy Krúdyt olvas mindenféle zsíros kacsapecsenyéről, szájban olvadó cupákokról, apró csontos húsokról. Pájsliról, amit a legjobb serclivel kitunkolni. Fiatal menyecskékről és öregedő férjekről, akiket megcsal az ifjú arájuk. No meg a halálról, aki meglátogatja egykori barátját, a ’48-as honvédet.
Helyben vagyunk, gondolja az ember, és elmereng az előző infarktusán. Hogy mit lehet azon merengeni? Például azon, hogy akkor nem ijedt meg. Nem is volt ideje megijedni, pedig megállt az óra, nagy csöngéssel és robajjal esett le a falról. Az idő állt meg, vagy én, morfondíroz az ember, akinek tizennyolc éve volt az első. Azóta felnőtt egy nemzedék. Választani mehet. De hát nem is ez a lényeg. Hát akkor mi a lényeg, kérdezi az ember saját magától.
Hogy az ember hirtelen-váratlan halandó? Elméletben tudja. Gyakorlatban… majdnem. Azt hitte, örökké tart ez az állapot, hogy meggyógyult akkor, tizennyolc éve. Hogy már mindig így lesz. Vidoran nyalogatta a jégkrémet esténként a tévé előtt ülve, és néha-néha egy sört is legurított a torkán. Egyedül a szerencsejátékokkal hagyott fel, amikor meghallotta, hogy az egyszeri lovasíjász sem játszik a lottón, mondván, neki annyi szerencséje volt az életben, nem akarja tovább kísérteni a jósorsát.
A lovasíjásszal találkozott is egyszer, futólag, még újságíró korában, de aztán sokáig nem, és amikor legközelebb látta, nem akart odapofátlankodni.
Hiszen híres ember ez, gondolta magában, és nem erőltette a dolgot. És nem jutott eszébe, hogy hány híres embert hagyott már ki az életben, csak mert túlzottan tisztelte őket. Aztán ezek a híres emberek meghalnak (mint ahogy én is), és nem beszélgettem velük. Pedig talán örültek volna. Az egyikük például mindig ott ült a strandon, ahová ő is úszni járt, és egy ellenzéki lapot olvasott. Igaz, félig-meddig irodalmi lap volt, de mégiscsak ellenzéki.
Biztos kíváncsi rá, mit írnak azok, vélekedett.
Aztán volt más is. Például az a filmrendező, akit szintén roppantul tisztelt, és egyszer még interjút is készített vele, de a kérdései annyira banálisak és közhelyszerűek voltak, hogy az interjú nem jelent meg. Biztos nem emlékszik már rám, gondolta, mikor a Filmszemlén összefutottak. Na, ő például ellenzéki volt. Milyen butaság ez, gondolta magában. Nem mindegy, hogy ellenzéki vagy kormánypárti, ha jó filmeket készít?
Talán igen, talán nem. Attól függ, felelt saját magának. A kérdés, hogy mennyire viszi bele a politikát. Vagy a politika őt.
Na, most aztán tényleg szállj le rólam! – förmedt rá saját magára.
Egyébként is: fecsegsz itt összevissza, mikor eredetileg a halálról akartál beszélni.
Élet és halál elválaszthatatlanok.
Nem igaz! Ahol élet van, nincs halál, és ahol halál van…
Tudom, nincs élet. Nekem már nem tudsz újat mondani. De neked szép életed volt – fecsegett a másik én, akárcsak a Duna habjai József Attila versében.
Mi az, hogy volt? Még élek!
Aha. De meddig?
Azt senki sem tudhatja.
Dehogynem! Mercurius a második házban…
Ezt az érvet (vagy hasonlót), mintha már hallottam volna A Mester és Margaritából. Mi vagy te, ördög, hogy folyton rám tromfolsz?
Ki tudja, ki tudja…
Így beszélgetett az ember saját magával, amíg meg nem unta. Akkor aztán behajtotta a laptopot, és felnézett. Az ördög ott állt előtte.
Az embert már megint az infarktus kerülgette. Szédült, izzadt, verejtékcseppek csurogtak a hátán. Levegőt is alig kapott, míg fel nem kattintotta a lámpát, és észre nem vette, hogy végig egy tükörbe nézett. Saját ördögi ábrázatát látta a tükörben.
Miért van ez? Miért mutat engem így ez a tükör?! – kiáltott fel.
Talán mert nem vetted észre a szépet. Írni akartál mindig, nem az unokáiddal játszani.
Nem igaz! – kiáltotta, és már nagyon mérges volt. – Sokat játszottam velük!
De nem mindig szívesen.
A fene…! Már az is baj, hogy dolgozni akartam? Tárcát írni, regényt, novellát?
Van olyan idő, ami sohasem jön vissza, felelte a másik énje, és aztán elhallgatott.
De azért ezt még hozzátette: nem véletlenül állt meg az óra, akkor.
Az ember erre csak bólogatni tudott. De aztán gyorsan este lett, s ő hamar elaludt a kórházban, ahol talpra állították. Reggel ötkor jönnek vérnyomást mérni, gondolta, és nem álmodott többé rusnya ördögökről. Álmában újra fiatal volt. Felesége állt mellette, és szerelmesen nézett rá. Mégiscsak érdemes élni, gondolta álmában. Azért még felébredt egy pillanatra. Meg kell változni, ezt gondolta. De hogy? Ez az igazi kérdés, barátaim.

Gáspár Ferenc