Egy távoli országba küldtek egyszer, melynek a nevét sem tudtam, és azt sem, hogy merre van. Talán bekötötték a szemem, talán elraboltak. De az is lehet, hogy fontos küldetésem volt. Az egész roppant titokzatosnak tűnt fel előttem, és az is, hogy minden olyan gyorsan történt. De ahogy pörögtek az események, egyre inkább úgy tűnt számomra, mintha csak megrendeznék nekem az egészet. Lássuk, mire mégy magad, gondolhatták. Hogy itt vagy látszólag bezárva, és mégis szabadon.
Először két társat is kaptam, s ami meglepő volt, hogy a társak merőben ellenkező politikai nézeteket vallottak, mint én. Provokáltak is, megpróbálták kiugratni a nyulat a bokorból.
– Te milyen rádiót hallgatsz reggelenként? – kérdezte az egyik.
– Semmilyet – feleltem. – Reggelente dolgozni szoktam, és a rádió zavar a gondolkodásban.
Büszke voltam rá, milyen jól kivágtam magam. Hiszen a küldetés… Biztosan volt küldetés. De hogy kik küldtek, ez is egy kérdés. Aztán meg, hogy teljesen magamra maradtam. Meggyógyultak a társak, hazamehettek.
Miért, én beteg vagyok, kérdeztem, de a fogvatartóim csak a fejüket ingatták.
A szoba falai fehérre voltak festve, az óriási panorámaablakok a hegyekre nyíltak, és a városra, amely a szülővárosom. A nap korán kelt, mert augusztus volt éppen, és ugyan napról napra nehezebben kapaszkodott fel a hegyek fölé, de azért már öt óra körül világos volt.
Engem pedig mindennel elláttak, amire szükségem lehetett. Még a laptopom is megkaptam, igaz, döcögve ment rajta a net, de működött.
Néha az ablakhoz léptem. Néztem a távolban az ezeréves templomot, amely úgy ágaskodott az égnek, akár egy tű. Máskor meg felkelt a hold. Vörös fénye beragyogott a szobámba. Kórterem, így hívták, de én tudtam, hogy ez csak álca. Csali. Egy szép napon majd minden kiderül. Néha bejöttek, és meglepve kérdezték, hogy nicsak, nicsak. Egyedül van itt? De engem nem csaptak be. Egyedül hallgatom tenger mormolását, feleltem. Máskor meg azt, hogy az enyém, az egy elnöki lakosztály. De ők csak mosolyogtak.
Az egészből a fehérre festett ablakok maradtak meg, és az óriási üvegablakok, melyeken át beragyogott a nap. Ja, és a folyosókon az angyalszárnyú nővérek. A szökőkutak a kertben.
Azért én megpróbáltam. Törtem a fejem. Egyszer például azt olvastam a neten, hogy apad a Duna. Mindjárt tudtam, hogy ez is a csel része. Mert a Duna nem apadhat. Még álmodtam is róla. Valami olyasmit, hogy kiárad. Pontosabban még nem teljesen, de az előrejelzés szerint nem áll meg a felső rakparton a víz. És a polgármester csak ennyit mond a városlakóknak: Meneküljetek!
A polgármester álmomban egy ismeretlen személy volt, nem a jelenlegi polgármester, akit amúgy egészen jól ismerek. No, nem személyesen, de sokszor láttam, hallottam a tévében beszélni.
De nem is ez volt a lényeg az álomban, hanem az a tény, hogy nem tud segíteni a bajban. Hogy csak ezt hajtogatja folyamatosan: Meneküljetek. Ez álmomban annyira elszomorító, sőt, ijesztő volt, hogy felébredtem rá.
Most már nem emlékszem, pontosan mikor történt. Hogy mikor álmodtam. Talán az utolsó felhőszakadás idején.
Meg akkor is áradt, amikor a nagymamám lelépett a hídról. Tulajdonképpen már nem volt igazi híd, az egyik fele már korábban felrobbant, és azt farámpákkal, állványokkal helyettesítették, a víz a deszkák alját nyaldosta. A hídnak az alját. Ez önmagában is ijesztő lehetett, de a nagyi még éppen lelépett róla, mielőtt felrobbant. Az utolsó nagy háború idején történt.
Erről is álmodtam.
Még mindig egyedül van?
Már megint ezt kérdezik. Ti hagytatok itt engem egyedül, akarom válaszolni, de összeszorítom az ajkam, és hallgatok. Nehogy kiderüljön, hogy átlátok a szitán.
Van egy ember közben, aki orvosnak hazudja magát, de én tudom, hogy nem az. Elrepül a mobiltelefon a köpenyéből, és elfelejti, hogy hol van.
Mondjuk, ezt én sem tudom. Hogy hol vagyok, de azért megpróbálok ravaszkodni.
– Érdemes volt engem itt tartani, hiszen sokkal jobban vagyok – mondom neki.
– No, igen, láttam én már karón varjút, hehe – feleli ő. Aztán hátat fordít, az asztalon ír valamit. A háta teszi hozzá: – Persze, ez csak ilyen önfényezés, khm, khm. Beképzeltség.
– Dehogyis, doktor úr – vigasztalom. – Doktor úr már sok ezer beteget látott, én meg csak saját magamat. Persze, hogy több a tapasztalata.
– Szóval belátja, hogy beteg – pördül meg a sarkán, s tolla hegyét a mellemnek szegezi.
Megadóan bólintok, pedig tudom, amit tudok. Egy szép napon majd kiderül, hogy nem is apad a Duna. Nem kellett leállítani az atomerőmű turbináit. Nincs ivóvízhiány. Nem igaz, hogy egyes városokban már nem tudják lehúzni a vécét. És akkor majd megtudom én is, hogy mi a dolgom. És hogy hová küldtek engem egyáltalán. Mert ez az ország roppant hasonlít arra, amit én ismerek, és ahol a Duna folyik, de mégsem az, hiába vetítik ide nekem a tűként égre nyúló templomot, ide az ablakom elé.
– Behozhatna egy sakkot – jegyzi meg az egyik angyalszárnyú, mikor végre arról fecsegnek, hogy kiengednek innen. Hogy még sincs küldetés.
– Miért pont sakkot? – kérdezem.
– Felőlem dominó is lehet. Utánanéztem ám magának. Tudom, hogy könyveket ír – és cinkosan rám kacsint.
Újabb meglepetés. De a sakk biztosan beugratás. Hogy világos indul, és a második lépésben mattot ad. Ez csak valami csel lehet.
– Nem vezethet. – Ez a végső verdikt, a búcsú napján. – Semmiféle égi vagy földi járművet. És majd jelentkezzen. Jelentkezzen. Jelentkezzen!
Már egy hete itthon vagyok, és nem tudom, miért raboltak el. Miért mondták, hogy infarktusom van. De egy szép napon majd biztosan kiderül. És akkor majd tényleg megtudom, hogy mi a dolgom a földön. Hogy kik küldtek ide, és miért? Majd akkor, amikor jelentkeznem kell. Azon a napon.

Gáspár Ferenc