Nem szeretném sem filozófiai, sem pedig pszichológiai síkra terelni a témát, de lehetséges, hogy természeténél fogva, mégis belelépek majd azok csapdájába. Egy ismerősömnek azt mondta a pszichiátere: a halál nem kihívás. Az élet az igazi kihívás, ahhoz kell bátorság, úgynevezett életbátorság. Hogy a mindennapjainkért meg kell küzdenünk mindannyiónknak, hogy az élet néha pokolian nehéz, néha viszont mennyei boldogságban úszunk, hogy az élet napos oldalán többet kellene tartózkodnunk, mint annak árnyékában hűsölnünk: ezek mind olyan dolgok, amelyek nem adódnak csak úgy. Meg kell érte küzdenünk, tenni kell értük. Meghalni, ha valaki igazán akar, könnyű, míg élni, ha valaki igazán akar, nem az. Az életbátorság olyan egy kicsit, mint amit a szeretetről olvashatunk Pál apostoltól A szeretet himnuszában: a szeretet, így az életbátorság is türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Merészség, kurázsi, lélekjelenlét. Ezek a bátorság szinonimái, amelyek jól tükrözik nyelvünk árnyaltságát. Milyen sokat halljuk: az életünk ajándék. Ha ez így van, akkor meglepetés van benne, és úgy van becsomagolva, hogy azt illik szépen kibontani. S ha eljutunk tudatunkban odáig, hogy megbecsülni is tudjuk, akkor bátran élhetjük az életünket. Kétségtelenül kell az élethez kurázsi: a földi javak észrevételéhez jó érzék, a negatív események feldolgozásához lélekjelenlét. Mindkettő jelen van életünkben, kinek-kinek más-más arányban jut ki a földi jóból. Lehet irigykedni, de nem érdemes. Mindenki a saját életének a kovácsa. Úgy alakítja, formálja, kalapálja, ahogyan tudja, ahogyan a körülmények azt engedik. De ha valakiben ott rejlik az életbátorság képessége, akkor a lehető legjobbat képes kihozni az adott szituációból. És ez lehetne talán az élet egyik értelme. Hogy adottságainkat és a körülményeket együttvéve próbáljunk meg bátor lélekkel nekivágni az élet sűrűjének: nem félve előre a buckáktól, az esetleges sötétségtől, az ingoványos talajtól, de örülve a buckák észrevételének, a beszűrődő napfénynek, a masszív földnek.

Az életbátorsághoz, mint minden életmozzanathoz, kitartás és megküzdés szükséges. S hogy miből merítsünk erőt a nehéz helyzetekben? Lelki erőtartalékainknak ezért kell lenniük, hogy készen álljanak az esetleges bevetésre. Ha ennek fogytán vagyunk, akkor sincs minden veszve. Környezetünk – család, ismerősök, barátok – sokat adhatnak nekünk. Nem energiavámpíroknak kell ilyenkor képzelnünk, gondolnunk magunkat, csupán támogatásuk elfogadásában bízni. Nem mondom, hogy eme eszmefuttatásomban nincsenek rések. Bizonyára vannak, de azokat az olvasó bátran kitöltheti saját élettapasztalatával. Azt sem hiszem, hogy ez az egyedüli megközelítése a témának, de azt igen, hogy az életbátorságért érdemes küzdeni. A legkisebb királyfiként induljunk neki az életnek, akinek bátorsága mindig példaadó, és mindig gyümölcsöző is, hogy elnyerjük mesénk (életünk) végén a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” méltó befejezését.

Lajtos Nóra