Kínai legyező címmel jelent meg Tóth Erzsébet Babérkoszorú-díjas költő verseskötete a Nap Kiadó gondozásában. A címadó vers, akárcsak a kötet egésze, telis-teli van meglepő, kijózanító fordulatú élethelyzetekkel, csak egyetérthetünk az ifjabb pályatárs, Iancu Laura ajánlásként fogalmazott megjegyzésével: „Tóth Erzsébet költészete erő. Erős a süket világgal, vak történelemmel szemben.” – Borbély László interjúja.

Borbély László: A kötet első verse, A vér című, amelynek mottója az elhíresült Antall József-idézet, miszerint „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, egyszerre magyarázat arra, hogy generációjának tagjai miért nem váltak a hagyományos értelemben vett véres forradalmárokká, ugyanakkor a vers soraiban ott van a három évtized múltán megnyilvánuló csalódás: „Az utcán utolsó lélegzetével / tányér levesért koldul a szabadság.” A versnek külön aktualitást ad, hogy Antall József a közelmúltban lett volna kilencven éves. 

Tóth Erzsébet: Ha már aktualitás, hadd mondjak pár szót az ukrajnai háborúról. Iszonyú sokkot éltem át, mintha óriás kövek lennének a gyomromban, jártam föl-alá napokig. Akkor hirtelen jött egy régi-régi emlék: kislány vagyok, kék vagy piros kendő a nyakamban, osztálytársaimmal éneklünk egy dalt, amit betanítottak nekünk. Az volt a refrén: „Akar-e háborút, akar-e háborút, akar-e háborút Moszkva?” Délután szaladgálva sem tudtuk abbahagyni, szédült fruskák, ezt skandáltuk nagy nevetések között. Milyen az emberi természet? Feldobja vigasztalóul ezt a képet az iszonyat ellen. Persze a történelemben soha senki nem kérdezi Moszkvát vagy Kijevet, akar-e háborút… Vissza a kérdéshez. A vér című versem egy nemzedék életérzése, többes számban írom: vértelenek, gyöngék voltunk, hogy ne mondjak gyávát. Több mint harminc évvel a rendszerváltás után kell megtudnom Borvendég Zsuzsa kitűnő történész könyveiből: milyen állapotban vette át Antall József az országot. Addigra a Kádár-kor haszonélvezői, kollaboránsai eladták alólunk a földet, majd következtek a gyárak, iszonyú adósság volt a számlánkon, ami valójában az elvtársak bankszámláin landolt. Ami a legfontosabb: nem indultunk tiszta lappal. A múlt rendszer tisztviselői emelt fejjel léphettek a Parlamentbe. Nem azt kívántam volna, hogy felakasszuk őket, vagy börtönben üljenek, nem. Egyszerűen tűnjenek el a Nép házának közeléből is. A következmények ismertek. ’56 forradalmának ötvenedik évfordulóján a békés tüntetőket szétzavarták, megalázták, kilőtték a szemüket. Gyurcsány és Gergényi akkor sem kerültek börtönbe, ahol a helyük lett volna, hanem tovább hazudozhattak nekünk. Látjuk az eredményt. Hiába győzött a Fidesz már negyedszer kétharmados többséggel, megkapjuk érte a magunkét. Gyűlöletet, szennybeszédet, orbitális hülyeségeket ömlesztenek ránk. (Mellesleg, ki nem vidéki itt?) Emlékszem Spiró György soraira a rendszerváltás hajnalán: „Jönnek a dúltkeblű mély-magyarok megint, jönnek a szarból.” Pedig ő egy komoly író. Csodálkozzak a nemzet mentális állapotán? Nem csodálkozom. Szomorú vagyok. A szabadságért pedig minden nap minden percében meg kell küzdenünk. Nem adják ingyen.

BL: A legemberibb képeinek visszatérő motívuma a társtalanság. A Férjek című versének talán legmegindítóbb sora az, hogy „Ki simogat majd, ha a halállal nézek szembe?” A Vírus idején címűnek keserű észrevétele, hogy „Előző életemben / sokszor Hónapokat vártam egyetlen érintésre, / most majd évekig várok.” Az Álomveszélyben így ír: „visszacsavart lángon élhessek”. Miként tudja az életét és líráját ennyire szépen egymásba fonni?

TE: Nehéz kérdés, pedig minden költő az életéből építkezik, mi másból? Nagy László írja: „Versben bujdosó haramia vagy.” A magány örök emberi létállapot, csak amikor fiatalok vagyunk, és nagy a nyüzsgés körülöttünk, nem vesszük észre. Aztán sorra halnak meg a barátok, szerelmek, vagy megnősülnek, ami a barát számára ugyanaz. Egyre több az üres este, az üres délután, éjszaka. És már van idő átélni a magányt. Én alkatilag olyan vagyok, hogy a szerelmet inkább lélekben szükséges átélnem, a test, az érintés persze fontos, a szex is; de az út, az álmodozás talán jobb. A reménytelen szerelem is a részem. Megtörténik velem az is, ami esetleg megtörténhetett volna. A költészet igazi terepe ez az állapot. Versben elképzelhetem azt a szörnyűséget, hogy öregen, betegen nem lesz mellettem senki, talán akkor már nem is fog hiányozni. De amikor még vágyom valaki közelségére, és nincs senki, akkor elmegyek „versben bujdosó haramiának”. 

BL: A Nincs többé és az Exit című verseiben elhunyt édesapjáról ír, aki „gyakran megszökik a halálból” önhöz. Az Emberi számításban pedig ábrázolja a haldokló édesanyját, levonva a tanulságot: „A legfontosabb / amit megtaníthatsz a gyerekednek: / tudjon élni nélküled, ha már nem leszel.” Utolsó éveiben Klári testvérével együtt viselték szüleik gondját, de édesanyjával ön élt együtt. Vajon megtanulták szüleiktől „a legfontosabbat?”  

TE: Próbáljuk, tanulgatjuk. Még egy év sem telt el Édesanyánk halála óta, ő is, Édesapám is kilencven évig éltek, sokáig velünk voltak, örülhettünk, hogy öregségükben velük lehettünk. Talán inkább már miattuk örültünk, mert persze nem volt mindig jó látni a szenvedést, próbálni enyhíteni a jelenlétünkkel. Hiányuk nagyon megvisel, így, hogy már mi sem vagyunk fiatalok. Feldolgozni, hogy már nincsenek, csak úgy lehet, hogy szinte velünk vannak, beszélgetünk velük, kérdezgetjük őket. Igyekszem úgy élni, hogy ne csalódjanak bennem. Én sajnos sok bánatot okoztam Anyámnak az életvitelemmel, de öregségére talán elfelejtette.

BL: Megszoktuk már, hogy lírájában gyakran megszólítja azokat a költőtársakat, akik fiatalon távoztak az élők sorából, torzón maradt költészetet hagyva maguk után, mintha örökségüket óvná, barátsággal gondozná, olyanokra gondolok, mint Csajka Gábor Cyprián vagy Csengey Dénes, esetleg Szervác József. Hol foglalnak helyet az emlékezetében? Van tapasztalata arról, hogy ismerik egyáltalán őket a fiatalok? 

TE: A mai fiatalok engem sem ismernek. Csak egymást ismerik, olvassák, egymásról írnak. Pilinszkyről, Csoóriról, Nagy Lászlóról biztos tanulnak, ha egyetemre járnak. De az egyetemi katedrákon az uralkodó kánon nem Ágh István, Dobai Péter vagy Kiss Anna verseit méltatja. „Majd az idő eldönti” – mondjuk, de bizony segíteni kell az időnek, nehogy kihulljunk. Szervezkedni is kell, találkozni az olvasókkal, az egyetemistákkal, hogy mást is ismerjenek, nemcsak azokat, akiket folyton sulykolnak. Régi költőtársaim, Szervác Jóska, Csajka Gábor Cyprián mindig velem vannak, látom őket nevetni, beszélgetünk, bolondozunk, mintha élnének. Jó volt velük élni, regényt is írtam az életünkről (Láncok a csuklón, Kortárs kiadó), és ha lehet, írok a költészetükről. Beszélek róluk fiatal költő barátaimnak. Pollágh Péter számon tartja Cypriánt, Csengey Dénest, rajong Bólya Péterért is, Mándy mellett. Figyelem a fiatalokat, kíváncsi vagyok rájuk, persze. Legutóbb Deres Kornélia könyve, a BOX csapott földhöz, olyan elementáris, hátborzongató, démoni verseket ír! Kitűnő költőnek tartom Acsay Rolandot, Nagy Zsukát, Pollágh Pétert, Lajtos Nórát, Ayhan Gökhant. Nagyon erős nemzedék, és tudom, ők is olvasnak engem. Sokat számít, mert légüres térben nem lehet se élni, se írni. S végül, legelőször ott vagyunk egymásnak Zalán Tiborral, akivel együtt indultunk, és még élünk! Őt nagyon szeretem, igazi életművet hozott létre. 

BL: Korábban megjelent publicisztikai kötetének címe: A macskám Pasolinit olvas. Pier Paolo Pasolini márciusban lett volna százéves. Az évfordulótól függetlenül is előszeretettel utal sokoldalú életművére. Pasolini életművének költői, írói, filmes vagy közéleti publicisztikai munkái iránt érez rokonlelkiséget?

TE: Életem során nagyon sok tárcát, publicisztikát, novellát is írtam, nemcsak verseket. Évekig rovatom volt a Magyar Nemzetben, Hírlapban, Magyar Fórumban, Nagyításban. Kritikát az akkor induló Könyvpiacba kezdtem írni, esszé nélkül pedig nem is tudnám elképzelni az életemet. Pasolini verseit legalább annyira szeretem, mint a filmjeit, talán a „csórók”, a szegények, a társadalom kivetettjei iránt érzett gyöngédségért. Camus mellé helyezem életműve és erkölcsi felelőssége miatt. Hol van ma ilyen morális tartás az írók között? Az írástudók felelőssége mintha elszállt volna, vagy nem látszik digitális buborékok mögött. Ilyesmit már nem írok, méltatlannak tartanám ebben a közegben. „Összegyurcsányosodnék” esetleg én is. A politikusoktól már nem várok semmit, pedig az életem függ tőlük. Egy gombnyomás… ennyi az élet…

BL: Több nyilatkozatában is utalt arra, hogy prózát ír, élete történetét meséli el. Ez összességében fikció lesz, amelynek hősét önéletrajzi elemekkel színezi, vagy minden tekintetben hű marad a valósághoz? Hol tart a munkával?

TE: Egyszer csak eszembe jutott, hogy én sem élek örökké. Szerencsére. Mielőtt Alzheimer-kórt kapnék, valamit el kell mondanom az életemről… mert a lényeg ott van a versekben. Viszont rengeteg levél, naplórészlet, dokumentum van, ami szintén az életem része. Vagy volt. Ez vezetett a címhez is: Én lettem volna (szilánkok egy életrajzból). Szeretném, ha kordokumentum lenne, fiatal, első generációs értelmiségi leányzók élik az életüket (Klári húgom volt bölcsész, azóta Balázs Béla-díjas filmesztéta, én meg Közgázt végeztem, de hamar átnyergeltem az irodalomra), és a mi környezetünk, költők, Csoóri Sándor, Simonffy András, Páskándi Géza és a civil szerelmeink története. Remélem, a kor hangulata – a Fiatal Írók szabadságharcai, a következmények, Lakitelek indulása, és aztán a súlyos lelki terhek, kórházak, utazások. Nem lesz szoros időrend, de igyekszem, hogy az olvasó ne zavarodjon össze. – Mikor lesz kész? Egy ilyen típusú könyvet csak abbahagyni lehet, befejezni nem. Azt se szeretném, ha az olvasónak csuklófájdalmai lennének a könyv súlya miatt, tehát több mindenre kell figyelni.