Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség tavaly leköszönt elnöke kapta a 2020. év egyik Babérkoszorú-díját − a pandémia miatt nem március 15., hanem augusztus 20. alkalmából. A József Attila- és immár Babérkoszorú-díjas költő-íróval Bene Zoltán beszélgetett.

Bene Zoltán: Kilenc évig voltál az Írószövetség elnöke, s lassan egy éve nem vagy az. A felszabadulás érzése vagy a hiányé az erősebb azóta benned?

Szentmártoni János: Nincs bennem hiányérzet. Amit én tudtam hozzátenni e nagymúltú szervezet életéhez, azt, úgy érzem, képességeimhez mérten megcselekedtem. És jó kondícióban hagytam magam mögött az intézményt, amelynek vezetése továbbra is biztos kezekben van, hiszen Erős Kinga elnök asszony kilenc éven át titkára volt, és egyben harcostársam, akivel vállvetve irányítottuk s vezettük rá a reformok útjára a Magyar Írószövetséget. Ellenben a felszabadulás érzését se nagyon ízlelhettem meg, hiszen szinte átmenet nélkül egy újabb nagy megbízatás kellős közepén találtam magam.

BZ: Ez pedig a Petőfi Irodalmi Ügynökség, amelynek a Kárpát-medencei Igazgatóságát vezeted. Ez szintén nagy kihívás és egész embert kívánó munka. Mi a feladatod itt?

SzJ: Sok minden, első körben, hogy egy ütőképes stábot szervezzek, amelynek lehetőleg minden tagja elkötelezve érezze magát a kortárs magyar szépirodalom kárpát-medencei kiterjedtségű népszerűsítése iránt. Haladunk, velem együtt már heten dolgozunk az ügyön. A pandémia a mi indulásunkat is lelassította, de általa időt is nyertünk, hogy csatarendbe álljunk, és jobban felkészüljünk a nagyüzemre, amikortól ismét szabadon lehet majd utaztatni alkotókat, produkciókat. A háttérben azonban mindvégig dolgoztunk, indítottunk kimondottan olyan programot is, amelynek ötletét a járványhelyzet szülte: a könyveladások radikális megcsappanásával még nehezebb helyzetbe került kis és közepes kiadóknak hirdettük meg az E-könyvtér programot, amelynek keretében friss és minőségi szépirodalmi kéziratok jelennek meg napjainkban e-könyv formában. Kiválasztottunk továbbá 12 kortárs szerzőt (8 többkötetes, elismert seniort és 4 pályakezdő, egy-két kötetes juniort), akikkel portréfilmeket készítünk zenészek, színészek, pályatársak közreműködésével. Őket most november 4-től egy négyestés sorozatban a PIM dísztermében is felléptetjük. Ez az úgynevezett KMI 12 programunk, amelyben igyekszünk a szerzőink irodalmi marketingjét tovább erősíteni vagy épp megalapozni. Nemsokára például külön Facebook-oldalt indítunk a népszerűsítésükre KMI Szerzőbár néven, remélem, sokan követni fogják majd. De tervezünk a műveikből antológiát, hangoskönyvet, versmegzenésítéseket is. Aztán ha elvonul a járvány, ki is ajánljuk őket könyvtáraknak, művelődési intézményeknek, iskoláknak, fesztiváloknak stb. Remélhetőleg jövő év elejétől már működni fog egy olyan alkotói adatbázis, amelyben ha regisztrálnak a kortárs magyar szépirodalmi szerzők, ezen a rendszeren keresztül meg is hívhatják őket intézmények író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra, ünnepi alkalmakra. S ha mi úgy döntünk, hogy segítünk egy ilyen irodalmi találkozót, akkor a meghívó félnek nem kerül pénzébe, mert mi álljuk a szerző tiszteletdíját, úti- és szállásköltségét. Mindezen felül szeretnék minél több írószervezettel, fesztiválszövetséggel, közművelődési és színházi intézménnyel, valamint egyéb kisebb, de nagy múlttal rendelkező kulturális szervezettel jó kapcsolatot kialakítani, egyrészt, hogy segítsük a szakmai munkájukat, másrészt, hogy az ő révükön még nagyobb közönséghez tudjuk eljuttatni a kortárs magyar szépirodalom napjainkban születő értékeit. 

BZ: Mindezek mellett vajon marad időd az alkotótevékenységre?

SzJ: Sajnos nemigen.

BZ: Azért bízzunk abban, hogy valamennyit mégis tudsz szakítani rá! Bár elsősorban megkérdőjelezhetetlenül költő vagy, negyedik kötetedként esszéket és kritikákat, négy éve pedig egy regényt is letettél az asztalra, amely minden líraisága ellenére vérbeli próza. Kirándulás volt, vagy vannak még prózai terveid? Mert abban biztos vagyok, hogy verseket írsz…

SzJ: Mindenképp szeretném folytatni a prózaírást is, de amíg ilyen sűrű az életem, nem érdemes nekiülnöm regényt írni. Az általad említett Szomjúság – jelenlegi elképzelésem szerint − egy trilógia nyitó darabja, jó volna hozzáfogni a második felvonáshoz, de ahhoz be kell majd húznom a kéziféket, visszább vonulni, elcsöndesíteni magamban a világot. Jelenleg egy válogatott esszéket, könyvkritikákat, előadásokat, tárcákat tartalmazó kötet összeállításán dolgozom, amely az elmúlt húsz év terméséből nyújt összefoglalást, úgy, hogy közben alkotói portrém továbbrajzolásához is adalékul szolgál majd. És a versek, persze, az örök szerelem… Írtam azért párat a 2014-es Miféle földet című kötetem óta, s van is bennem vázlat, ötlet, sejtelem a folytatáshoz, nem ártana jövőre egy új verseskönyvvel előrukkolni – de frusztrálni sem akarom magam, majd meglátjuk.

BZ: Magyarország Babérkoszorúja díját vehetted át az idén. Ez az elismerés mit jelent számodra? Motiválja-e benned a költőt és az írót?

SzJ: Motiválná, ha volna időm. Inkább egyfajta felelősséget jelent számomra. Egyrészt, hogy az eddigi munkámhoz, eredményeimhez méltó módon tevékenykedjek továbbra is, másrészt ezek után még kevésbé adhatok ki a kezemből silány művet. Mindenesetre én ebbe a rangos kitüntetésbe természetesen beleszámítottam az irodalomszervezői munkásságomat is; bízom abban, hogy a Magyar Naplónál eltöltött tíz év szerkesztői, majd a Magyar Írószövetség és a Tokaji Írótábor vezetőjeként végzett, szintén majdnem évtizedes munkám során is alkottam maradandót és érvényeset.

BZ: A felelősség elől soha nem futamodtál meg, ezt az is könnyen megállapíthatja, aki nem ismer. Felelős alkotóként és szervezőként, az irodalmi élet szereplőjeként és alakítójaként miként látod a mai irodalmat? Hogy ítéled meg a lehetőségeit, a jövőjét? Gondolok itt elsősorban a – csúnya kifejezést használva – „irodalomfogyasztásra”. Föntebb elmondtad, mi mindenre készültök a PIÜ KMI-vel, hogyan segítitek az írókat, költőket abban, hogy közelebb kerüljenek a közönségükhöz, s ebből én arra következtetek, hogy a sok pesszimista, az olvasást és az irodalmat temető véleménnyel ellentétben Te bizakodó vagy…

SzJ: Ha nem bizakodnék, szerintem akkor sem tudnék másképp cselekedni, hit nélkül nem működik az élet, csak arra kell ügyelni, hogy az ember ne váljék rögeszméssé, sem illúziók rabjává. Bár a nemrég megjelent Tárki-felmérés lehangoló képet fest a magyar könyvfogyasztásról, mégsem látom reménytelennek a helyzetet. Hinni akarok abban, hogy az emberek előbb-utóbb besokallnak a rájuk zúduló zajtól, információtól, szellemi hulladéktól, és többen újra a művészetek felé fordulnak megtisztulásért, feltöltekezésért. Soha nem látott eszközök állnak rendelkezésre a szépirodalom közvetítése területén is, kérdés, hogy jól használjuk-e fel őket. Biztató jel például az, hogy egyre több fiatal fordít hátat az egyre élhetetlenebb, Ninivére emlékeztető nagyvárosoknak, és próbálja az agglomerációkban és vidéken megvetni a lábát – vagy talál vissza a gyökerekhez, melyet többek közt a népi kultúra (elsősorban a zene és a tánc) újrafelfedezése is igazol. Ha ez a folyamat nem szakad meg, van esély arra is, hogy egyre többen fognak újra a kezükbe könyvet is venni, hogy szabadidejükben az eksztázis helyett inkább a katarzist válasszák. Így jobban megismerik majd önmagukat is, s ha még nem késő, egy értékcentrikusabb, befelé mélyülő: élhetőbb világ építésébe kezdenek.