Kelemen Erzsébet írása Pósa Zoltán Trianon című kötetéről

Ami százkét évvel ezelőtt, 1920. június 4-én történt, példátlan tragédia a történelmünkben: az ország 282 ezer négyzetkilométernyi területéből csak 93 ezer, 18,2 millió lakosából csak 7,6 millió maradt meg. Minden harmadik magyar valamelyik szomszédos országhoz került.

Bertha Zoltán a Nemzet a csillagokban című esszéjében írja: „[…] a megmaradás záloga a helytállás; mindig és mindenütt, a szellem jelzőfényeitől vezérelve. Általános érvényű, vagyis jelképes és egyetemes szellemiségében értendő Sütő András költői szépségű és igazságú tézise is mint Erdély »tizenegyedik parancsolata«: »itt maradni kell akkor is, hogyha nem lehet«. A kisebbségi élet ajándékairól értekező László Dezső szerint a »világon – ha sok országba van is szétszakítva és széjjelszórva – csak egy magyarság létezik.«”

Erről a trianoni traumáról, a széjjelszórtságban is a nemzeti egységet megőrizni tudó magyarságról vall Pósa Zoltán a Trianon című kötetében, melynek tematikusan válogatott versei a költő korábbi köteteiből, lírai életművéből is ízelítőt adnak.

Költeményeiben a határon túli magyarság sorsáért aggódó és a nemzetet erősítő, védő alkotói attitűd összekapcsolódik a lelki-szellemi megmaradásunkhoz szükséges morális küzdelemmel és a hittel. Ezeket tartja a legnagyobb erőnek, és ezekhez kér erőt, segítséget a Szentháromságtól és (a csíkiak és csángók elnevezését használva) Babba Szűz Anyától: „Isten szép leánya / Székelyföld virága / Jézus édesanyja / Babba Szűz Mária // Mentsetek meg minket / Szentek háromsága / És isteni anya / Világ királynéja” (Óh lélek, Szent Lélek).

A magyarságmotívumok, a nemzeti sorskérdések meghatározóak a Trianon-könyvben: átszövik az egész kötet versvilágát. A költeményekben jelen vannak a nemzeti identitás kérdései, a megcsonkított ország „ősfájdalma”, a határon túli magyarsággal vállalt sorsközösség nemzetféltő és nemzeterősítő emberi magatartása Csíksomlyó, Gyergyószárhegy, Gyimesbükk, a Hargita-hegység és Székelyföld legmagasabb hegycsúcsa, Madarasi-Hargita, valamint Kézdiszentlélek, Nagyvárad, Parajd, Székelyudvarhely és Szováta helyszínekkel.

A lírai én imáját az egység utáni vágy szervezi („Nem szór szét bennünket többé idegen szó”), a szeretet kiteljesedésének, az agapénak a látomása vezérli: „Magyar s magyar közé nem ver éket senki”‒ írja az Erdély! Erdély! Erdély! című versciklus ötödik költeményében.

A Trianon-kötetben is él az az alkotói megoldás – áthagyományozva a válogatott művekkel együtt a korábbi kötetek jellegzetességét –, hogy a bibliai motívumok és történetek, a kereszténység alapfogalmai, teológiai terminus technicusai, valamint a középkori legendák természetes módon kapcsolódnak össze napjaink történelmi valóságával, a magyarság sorstörténetével, akárcsak a táltoshitű Árpád alakja is összefonódik a keresztény miliővel, vagy a kötet prózai betétében a 6. században élt legendás walesi költő, Merlin alakja autentikusan beépül a magyar szellemi hagyományba. Merlin, a bárd (a legenda szerint látnok és mágus), miután ura elesett a csatában, bánatában az erdőbe vonult és megőrült. Ezért az ábrázolásokban általában az erdőhöz kötik alakját, ahol tébolyultan bolyong, és az elveszett dicsőséget, az elesett hősöket siratja. Alakja az őstermészettel és az arkangyal szerepével is összefüggésbe hozható, ugyanis a legenda szerint a Szentháromság vezérelte, és újra megtalálta „Krisztus véredényét”, a Szent Grált. Pósa Zoltán a közismert középkori legendát a Merlin ébresztése Balatonföldváron című prózájával eleveníti fel, és a történetet továbbfűzi: Balaton, az óriás megmutatta Merlinnek és a kelta királyfinak, Arthurnak „a varázslatos Földvárat, melynek csúcsáról belátható a Tihanyi-félszigettől a Badacsony ravatal alakú oltáráig az egész csodató”, valamint a Grált: „Ha erre méltóvá váltok, megmenekíthetitek a világot”. Pósa Zoltán a Merlin-legendát szinte napjainkig (2011-ig) kiterjeszti: Merlin elvarázsolt faként Földvár csúcsán áll, „Avalon kapujában, a földi paradicsom küszöbén […], és újra eljő hunok, kelták, magyarok virágkora, kelta Földvár, Avalon és mindenekelőtt Merlin föltámadása”.

A Napba öltözött Boldogasszonyhoz, Babba Máriához fohászkodik a Csíksomlyói Máriában is: a lírai én az erkölcsi megújulás mellett a magyar nyelvért is imádkozik. S ezt a költői beszédmódot bibliai utalásokkal („ős-Káinoktól ne rettegjen Ábel / Kerüljön el minket a nyelvrontó Bábel”), a különféle textusok egymásra és egymásba játszásával, az avantgárdra és posztmodernre egyaránt jellemző vendégszöveg-technikával formálja meg („nyelvében él a nemzet”; „a magyar nyelvben él a magyar nemzet”). A szövegek egymással való érintkezésének poétikai eljárását viszont nemcsak a Széchenyi-allúzió jelzi: más intertextualitással is találkozhatunk. A Mária virága Kézdiszentlélek és A Föld arany rámája című versekbe az Ómagyar Mária-siralom vendégszövege íródik („Világnak világa Mária virága”). Szólások és közmondássá vált fordulatok is beépülnek a verssorokba: „Élve megúsztam” (A vadász), „Állva akarok én / Meghalni, mint a fák” (Kontumáci emlékmű). A Parajdi sóbányában az ugyancsak szállóigévé vált Szent Pál-szöveg idéződik fel („Ha Isten velünk, ki ellenünk?”, Róm 8,31; „És ha Ő van velünk / Akkor ki ellenünk?”), A vadász című versben pedig Weber-reminiszcencia, az operacímre utaló szójáték található: „Tág és szabad mezőkön folyik a bűvös és bűnös vadászat”. A kötetben a korábbi költemények áthagyományozzák a vizualitást is, a Pósa-költészetre jellemző verzálissal való szövegkiemelést. A szöveg hangsúlyozásán túl ez egy másik szólam jelzésére is szolgál. A két szólam viszont olyan szorosan összefonódik, hogy nem lehet az egyiket a másiktól elkülöníteni: „a rengeteg közepéig / Követlek téged és megtalállak / KI VAGY TE EGYÁLTALÁN / ÉN VAGYOK? TE VAGY ÉN?” (A vadász). Ez az alkotói (és befogadói) énnek az önmagáról való tapasztalata, a lírai alanynak (és a befogadónak) mint önmagával párbeszédben lévőnek a megszólaltatása. A belső hanggal történő párbeszéd − Martin Bubber kifejezésével élve −, az én és az a priori te dialógusa az erkölcsi cselekvés belső, (Szent Pál meghatározása szerint) „szívbe írt” törvényének, a lelkiismeretnek a működését jelzi.

A kötet egyik ékessége, gyöngyszeme az Éj leng alá a Hargitán című avantgárd prózavers, amelyben a lírai én egyéni fájdalma nemzeti méretűvé, a határon túl élő magyarság szenvedésévé, aggodalmává növekszik: „Az ablakban megláttam Őt… […] A pirkadat korall vért szenvedett a horizontra, amikor elment. Sírni szerettem volna […] Az álomvonó felsikolt hegedűhátamon, s megszüli szederjes, hűsítő-kergető újabb dalomat. […] A székely anya már a bölcsőben fekvő fiának tanítgatja az estvéli imádságot. A parányi ujjacskák rózsaszín fürtté állnak össze […] Az anya gondos kézzel betakarja, a kisded öntudatlan tiltakozással felsír, de ma még megnyugszik. Apja s testvérei már önállóan is föl tudják csavarozni mindennapi koporsójuk fedelét. […] Isten, mentsd meg őket-minket a BULDÓZEREKTŐL, a gyilkos ERŐMŰVEKTŐL, a folyóinkat ráksejtessé kutyuló vízlépcsőktől… […] Kezed andalító, nyugtalanító ritmusban dobolja a dallamot.”

A kötet különlegessége még, hogy két Pósa-szerző életét, művészetének, alkotópályájának alakulását is párhuzamosan nyomon követhetjük benne. Pósa Zoltán ugyanis a Felvidék című ciklusban a költő, meseíró dédnagybátyját, az első irodalmi igényű magyar gyermekhetilap, a Jó Barát (1882), majd Az Én Ujságom (1889) alapítóját, a magyar gyermekirodalom klasszikusát, Pósa Lajost (1850–1914) is bemutatja. A sokak által (Benedek Elek, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Herman Ottó, aki irodalmi Nobel-díjra is fölterjesztette, Juhász Gyula, Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc stb.) nagyra becsült nemesradnóti alkotó-szerkesztőt, a „nemzetnevelőt” (Darkó István) viszont a dédunokaöcs nemcsak bemutatja, de életük megegyező vagy hasonló elemeit is feltárja, és idéz a költeményeiből. A Pósa Lajos-verseken keresztül az olvasó így a trianoni megcsonkíttatás előtti Nagy-Magyarország lelki-szellemi atmoszférájába is beléphet.

Éj leng alá a Hargitán. „Ma talán megtérsz. Belépsz. Legbelső szobám ajtaját kinyitod. Mintha otthon volnál. Otthonról hazatérsz…” A költő küldetése a szolgálat, az otthontól a hazáig vezetés, az egyéni, közösségi és nemzeti identitás kialakítása, segítése. Az egység utáni vágy, a magyarságtudat erősítése, a szeretet kiteljesedésének, az agapénak a látomása szervezi a kötetbeli lírai én imáját, kérve a Szentháromságot és Babba Szép Szűz Máriát, hogy továbbra is megmaradhassunk magyarnak, a hazánkban mindig otthonra találva a történelmi viharokban.

(Coldwell Art, 2020)