Torma Máriával Kovács katáng Ferenc beszélgetett

„Az egyszemélyes színpadnak – álljon akár márványcsarnokban, akár pajtában, mindig megvan a varázsa. Egy kicsit szószék, egy kicsit igehirdető alkotmány, de még inkább a magyar nyelvben és kedélyben föloldódó játék.”

Szakolczay Lajos

Torma Mária Radnóti-díjas előadóművész honlapjának bemutatkozó oldalán olvasható: „Az utóbbi évtizedek nyelvromlása, értékvesztései erősen aggasztanak. Versmondóként feladatomnak tekintem a gazdag magyar költészet ápolását, továbbadását. Az értékek védelmében szerkesztettem pódium-műsoraimat és azt az öt kötetet, melyben egy kiváló rendező és tíz neves előadóművész szerkesztett pódiumműsorait, előadóestjeit örökítettem meg.” A 2001-ben és 2004-ben megjelent két kötet után, a 2020-ban napvilágot látott Egyszemélyes színpadharmadik része is az ő munkáját dicséri. – Kovács katáng Ferenc interjúja.

Kovács katáng Ferenc: Szép versmondói sikereket tudhatsz magad mögött, Radnóti-díjas, Latinovits-díjas, Magiszter Versmondó vagy. Mégis, huszonöt éve, a saját műsoraid összeállítása, számtalan pódiumelőadás megtartása mellett mások szolgálatába szegődtél. Könyvekbe tömöríted a nagy elődök, de még a kortársaid működését is. Hogy kezdődött? Mi adta az ötletet például az első, a 2001-es Egyszemélyes színpad című kötet megszerkesztéséhez?  

Torma Mária: Régóta foglalkoztat, hogyan tudnánk a múlt értékeiből minél többet megőrizni. Ezt tettem már 1994-ben is a Perlő ének című kötet megszerkesztésével, amely a ’70-es évek Debreczeni Tibor által szerkesztett műsorait tartalmazta. Ekkor szereztem egy kis tapasztalatot, milyen munkával jár egy könyv kiadásának megszervezése. Időközben, ahogy bővült a versmondói repertoárom, önálló műsorokkal jelentkeztem. Azonban rá kellett jönnöm, nem elég ilyen műsorral fellépni, ez nagyon kevés emberhez jut el. Többet kell tenni az értékek megőrzéséért. Évekkel korábban olvastam Jancsó Adrienne Újra és újra című önéletrajzi könyvét, ebben, az egyik riportban, 1989-ben megkérdezték őt, hogy a műsorait megörökítik-e írásban. Jancsó Adrienne megemlítette a Múzsák Kiadó sorozatát, amely előadóestek szövegét jelentette meg, és hogy ez a sorozat megszakadt. No, gondoltam én merészen, majd megszerkesztek én egy ilyen kötetet, ha nincs más, aki vállalkozzon rá. Felkerestem a művészeket: Jancsó Adrienne-t, Bánffy Györgyöt és Galán Gézát az ötlettel, akik örömmel fogadták kezdeményezésemet. Ezekről a műsorokról nem készült filmfelvétel. Volt néhány bakelit lemez, magnókazetta és a Népművelési Propaganda Kiadó kiadványai. 1974-ben jelent meg náluk az Egyedül a pódiumon című kötet, (Jancsó Adrienne, Horváth Ferenc, Mensáros László, Bálint András, Sólyom Kati műsorai), 1982-ben az Egyszemélyes színház (Bánffy György, Szentpál Mónika, Császár Angela, Benedek Miklós, Szacsvay László, Jobba Gabi és Halász Judit műsorai). Ez a kiadó a rendszerváltozáskor megszűnt. Ezek a kötetek adták a mintát, ötletet a folytatáshoz. Annyit változtattam, hogy fotókat, kritikákat, interjúkat, műhelyvallomásokat is elhelyeztem a kötetben. De a megjelentetésig hosszú út vezetett. Pályázatokat kellett írni, kiadót, támogatókat kellett találni.

KkF: Hogy fogadták az első kötetet? Talán a biztató visszajelzésektől kaptál lendületet a második könyv összeállítására?

TM: Az első kötet gyorsan elfogyott. Akik már megvették és olvasták vagy csak belelapoztak, felhívtak, gratuláltak. Bíztam abban, hogy a közfigyelmet ismételten a pódiumművészetre tudjuk irányítani. A második kötetben négy művész négy műsora jelent meg: Csernus Marianné, Illyés Kingáé, Pálfy Margité és Sellei Zoltáné. Megjelenését Illyés Kinga fájdalmunkra már nem érhette meg.

KkF: Mensáros László 1965-ben robbant be az új műfajt teremtő A XX. század című estjével. Mindketten ott voltunk a kezdeteknél. Átélhettük az Egyetemi Színpad hőskorát, az egyetemi klubok felvirágzását. Te mint a Debreczeni Tibor vezette Vári Irodalmi Színpad tagja, én mint a révült hallgatóság mikroeleme, később amatőrszínpadi találkozók, fesztiválok tudósítója, majd klubok vezetője. Passzív, részben aktív részesei voltunk a szerkesztett köteteidbe válogatott programoknak is. Sok neves, befutott színész megmérettette magát egyedül a színpadon. Sorolni is sok lenne. Mi alapján válogattad ki az első két kötet szereplőit?

TM: Valóban szerencsés korban voltunk fiatalok. A színházakban kiváló színészeket láthattunk, kortársaink között voltak olyan alkotók, mint Cseh Tamás, Sebő Ferenc, Markó Iván, Sándor György, és a sort folytathatnám. És igen, az amatőr mozgalmak fénykora is volt ez, részese lehettem ennek. Versmondói ismereteim alapjait ott kaptam. Erre lehetett később építkezni. Nánay István 1984-ben Amatőr színházak tündöklése és bukása című tanulmányában örökítette meg a mozgalom történetét, legfontosabb eseményeit. Az Egyszemélyes… kötetek kialakítása, a válogatás nem volt könnyű, ez nyilván szubjektív döntés volt. A legismertebb művészek sikeres műsorait igyekeztem beválogatni. A kezdeti nehézségekre jellemző, hogy 2001-ben és 2004-ben még a szkennelést sem ismertük, a fotókat átadtam a nyomdának, majd visszaadtam a művészeknek. Emlékszem, Bánffy György Széchenyi monodrámájának fotóját az MTI-től vásároltam meg 8000 Ft-ért.

KkF: Szinte a napokban jelent meg a harmadik Egyszemélyes… Itt az ideje, hogy a részletekbe is beavass bennünket. Szerkesztőként mi mindent kellett elvégezned, hogy kézbe vehessünk egy ilyen kis formás, kézhez és szívhez közel álló könyvecskét?

TM: Az Előadóművész Kör tavaly megszüntette működését. Az aktív előadóművészek persze továbbra is fellépnek, saját maguk szervezik fellépéseiket, de ez is arra sarkallt, hogy még többet kell tenni a műfaj megőrzéséért. Tavaly ősszel Szabó Andrással és Erdélyi Györggyel beszélgetve született meg ötletem az újabb kötet megszerkesztésére. Tudtam, hogy az ő életművüket is meg kell örökíteni. Kettőjük mellé Bálint Márta Székely János műsorát választottuk még a kötetbe. Hogy mi mindent kell elvégezni ilyenkor? A művészektől elkérni a szövegkönyvet, összegyűjteni a kritikákat, interjúkat, fotókat. A jogutódoktól engedélyt kell kérni a közléshez. A szöveget egyeztetni kell a könyvtárból kihozott kötetekben megjelent versekkel. A Hungarovox Kiadó vállalkozott a kiadásra, és nagyszerűen tudtunk együttműködni. Alapos, kiváló munkát végeztek. Támogatót kellett keresni, pályázatot írni. Ebben már volt gyakorlatom, és ma már nyugdíjasként több időm is jut ezekre a munkákra.

KkF: Mária, visszatérnék a honlapodon olvasható első mondatodhoz: „Az utóbbi évtizedek nyelvromlása, értékvesztései erősen aggasztanak.” Hogy ítéled meg, nincs remény, befellegzett a pódiumműfajnak? Avagy, mint a népzenei vagy a táncház mozgalom, a tévényilvánosság segítségével feltámadhat a hamvaiból?

TM: Versműsorok sajnos nem gyakran kerülnek tévényilvánosság elé. Régen a szavalóversenyek döntőjét televízió közvetítette élőben, ma már ez sincs, pedig fontos lenne. A versműsorokról, a versmondó helyzetéről, a valódi kultúra lecseréléséről tanulmányt lehetne írni. Meg is írtam a magam tapasztalatait – magamnak. Szerencsére azt látom, a fiatalok között is van, aki vállalkozik erre a nehéz feladatra, az önálló estre. Változatlan érdeklődéssel figyelem a fejleményeket, és örömmel láttam az új generáció: Tóth Péter Lóránt, Kurucz Ádám Konrád önálló műsorait. Tóth Péter Lóránt Radnóti útját, az „erőltetett menetet” járta végig Bortól Abdáig. Az ő 25 napos zarándoklatát, amikor 3 országon át 850 km-t tett meg, a Pannon Televízió is megörökítette. Ez óriási dolog volt, útja során 3500-4000 embert tudott mozgósítani a vers erejével, mert több helyen előadta Radnóti-műsorát. Ezek örömteli események, és reményt adnak a folytatásra. A színészek között a fiatal Ács Tamásnak tíz önálló műsora van, és Turek Miklós is több önálló programmal járja az országot. Bogdán Zsolt Ady műsora is emlékezetes volt számomra. Tehát van remény. Zárszóként Gróh Gáspár irodalomtörténészt szeretném idézni, aki már az első kötetem ajánlásában hajszálpontosan fogalmazta meg, miért is van szükség ezekre a könyvekre: „Ez teszi ma is aktuálissá az évekkel ezelőtti előadások szövegének közreadását: az akkor példaként felmutatott értékek, értékrend ma is, kisebbségi sorsban, védekezésre kényszerül. A valaha oly sikeres műsorok megjelentetése nem csupán tiszteletadás, nemcsak főhajtás az előadók előtt, hanem közrejátszhat annak tudatosításában, hogy napjainkban is ugyanúgy kell féltenünk e tűrt értékeket, mint egykor. Ma nem egy kopottságában és szürkeségében is erőszakos hatalmi rendszer, hanem egy nehezebben fölismerhető, s ezért talán veszélyesebb fenyegetéssel kell szembenézni: a konzumkultúrával, globális idiotizmussal, az értéktelenség kultuszával.”