Egyem a szíved – Kalandozások a német nyelvű irodalom rémpanoptikumában Részlet a kötetből
Részlet a Napkút Kiadó Egyem a szíved című antológiájából
Hans Bethge: A sárga kandúr
Nyáron történt egy Marseille-ből Veracruzba tartó hajóút során. A fedélzeten a zömében francia utasok között egy hórihorgas angol is volt, aki különös viselkedésével gyorsan felkeltette utastársai figyelmét. Nem beszélt senkivel, némán ült az asztalnál, csendben szívta shagpipáját, és nem köszönt senkinek. Röviden, úgy tett, mintha rajta kívül más nem is létezne a hajón. Olykor, ha leadott egy rendelést a pincérnek vagy az utaskísérőnek, azt is angolul tette. Úgy tűnt, akárcsak legtöbb honfitársa, ő sem ért meg senkit.
Na, de menjünk tovább! Ez az angol egy állatot is felvitt a fedélzetre, ami elválaszthatatlannak tűnt csontos személyétől. Egy kandúr volt az: középméretű, elegáns idomú, sárgás bundája szépen csillogott, és szinte olyan volt, mint a sáfrány. Egyedül a farka hegyén látszott egy fekete pötty, mintha tintába mártották volna. A kandúr néma és egykedvű volt, akár a gazdája. Ahol a nyurga megjelent, rögtön ott termett a macskája is, mintha csak összenőttek volna. Az meg hol így, hol úgy viselkedett az állattal, noha legtöbbször közönyt mutatott iránta, mint minden iránt, ami élt és mozgott körülötte. Úgy tett, mint aki észre se veszi, hogy a sárga bundás a lábánál tekereg és hozzábújik. Pillantásra sem méltatta, nem csalogatta oda magához, rá se hederített. Többnyire így viselkedett vele. Néha viszont egészen másként. Képes volt gyűlölködve nézni az állatra, egészen érthetetlen okból, hiszen a macska maga volt az alázat és az odaadás. Máskor egy mogorva szóval hárította el a sárga kandúr szeretetteljes közeledését. Még durva káromkodásokat is odamorrantott neki, sőt képes volt bántani is az állatot. Láttam, amint egyik este úgy lágyékon rúgta, hogy a kandúr odébb repült. Felvonyított, de aztán rögtön visszatért gazdájához dorombolva és megalázkodva. Aztán ennek az ellenkezője is megtörtént: voltak órák, mikor ez a különös ember úgy ölelgette az állatot, akár egy elkényeztetett gyereket. Dédelgette, ölébe vagy karjába vette, rámosolygott, megsimogatta, csiklandozta és a legbensőségesebb becenevekkel illette, egyszóval: úgy viselkedett vele, ahogy legfeljebb a szeretteinkkel szoktunk.
Meg kell vallanom, furcsának találtam ezt a párost. Mégis mi folyik köztük? Gondolkodtam rajta, megvitattam több utastársammal is, akikkel ismeretséget kötöttem, de nem jutottunk semmire, ami magyarázatot adott volna a szinte néma ember és sárga bundás kísérője különös viszonyára. Valójában igen szórakoztató volt látni ezt a szokatlan párost a fedélzeten. Magukra vonták a figyelmet, lehetett róluk cseverészni, és így el tudtuk ütni az időt – végül is ez a lényeg, amikor az embernek egy hosszú tengeri úton a hajó szűkös fedélzete jelenti egyetlen mozgásterét. Én ugyanis csak időtöltésből figyeltem őket. Nagyon szívesen megtudtam volna róluk többet is. Próbálkozásom, hogy beszélgetésbe elegyedjek az angollal, kudarcba fulladt. Egy nap megszólítottam angolul, amitől láthatóan egészen zavarba jött: tetőtől talpig végigmért, mintha megsértettem volna, nem válaszolt semmit, hanem üdvözlésül hanyagul megérintette kockás utazókalapját, aztán elbúcsúzott. A macska utánaslisszolt.
Fejcsóválva néztem utánuk. Nem tudtam meg semmit. Csak a megfigyeléseimre hagyatkozhattam, ám azokkal, ahogy már korábban gondoltam, aligha juthattam előrébb.
Az angol korán kelt, és rendszerint elég későn feküdt le. A kandúr vele aludt a fülkéjében. Ebéd után a különös pár mindig elszenderült a fedélzeten. Az angol ilyenkor elnyújtózott egy hosszúkás, vitorlavászonnal bevont széken, a kandúr elhelyezkedett az ölében, gazdájával egyszerre csukta le a szemét, és így merültek közös álomba ők ketten. Legalábbis így tűnt. Hamar rájöttem ugyanis, hogy a kandúr nem alhat valami mélyen. Amikor úgy gondoltam, már messze járnak álmuk mezején, elsétáltam mellettük, de közel érve hozzájuk láttam, ahogy a kandúr résnyire nyitja világító szemeit, és pupilláival követ, amíg csak tud, közben viszont meg sem moccan.
Ám az angol valóban aludt, még horkolt is egy kicsit, és rendszerint egy kis nyál is lefolyt a szája sarkán. Akaratlanul is egy elvarázsolt lovag karikatúráját idézte fel bennem, akit alattomos szörnyeteg őriz.
Az angol, mint említettem, messziről kerülte a többi utas társaságát, és amíg a fedélzeten tartózkodott, mindig azokat a helyeket kereste, ahol alig jártak mások, főként a hajó orrát és farát. Ott rákönyökölt a hajó rámpájára, pöfékelt rövid pipájával, és a habzó vizet bámulta, vagy a távolba meredt. A kandúr csendesen melléült a korlát peremére, és ő is arra bámult, amerre a gazdája. Ha bárki is megközelítette a helyet, ahol gubbasztottak, az állat nyomban nyávogni kezdett, az angol pedig elfordította a fejét. Én így már többször is okot adtam rá, hogy a kandúr árulkodóan felnyávogjon és hogy a nyurga angol elfordítsa a fejét. Ilyenkor unott tekintetével egy pillanatra rám nézett, visszafordult, megsimogatta a macskát, és tovább szívta a pipáját.
Mikor egy alkalommal elmentem az angol kabinja előtt, szörnyűséges lármát hallottam bentről. A nyurga felindultságában a legszörnyűbb átkokra ragadtatta magát. Valami nagyon feldühíthette, és nyilvánvaló volt, hogy aljas módon kínozta a macskát, hiszen az állat olyan változatosan bőgött és üvöltött, akár egy ember, egy megkínzott gyermek, már-már szánalomra méltón. A patália csak nem akart véget érni, egymást érték az újabb és újabb szitkozódások, a kandúr torkából feltörő panaszos hangok és tisztán kivehetően az állat bundáját ért ütések. Végül nem tudtam tovább elviselni, és gyors elhatározással hangosan bekopogtam a kabinba, noha semmi közöm nem volt az egészhez. Kopogásom után a lárma azonnal abbamaradt, és síri csend támadt. Arra számítottam, hogy mindjárt kinyílik az ajtó, és megjelenik az angol dühtől vöröslő arca, hogy ordibálva kikérje magának, amiért arcátlanul beavatkoztam a magánügyeibe. Tudtam, mivel fogok neki válaszolni. Ám sajnos nem történt semmi, az ajtó zárva maradt, és odabent továbbra is teljes csend honolt. Bosszúsan mentem vissza a fedélzetre.
Ez délelőtt történt. Aznap délben, mint máskor is, az angol megjelent az asztalnál ugyanolyan egykedvűen, fád volt és közönyös, és a felindultságnak legkisebb jelét sem mutatta. Az étkezés után a macskájával együtt ismét elaludt a vitorlavászonnal bevont széken, a délután folyamán pedig úgy tűnt, különösen gyengéden bánik az állattal. Többször is rámosolygott, egyszer évődve a pofájába fújta a pipafüstöt, megvakargatta a bundáját, a jószág pedig dorombolt.
A nap végén csodálatos nyáreste köszöntött be. Ragyogott a hold, hűs, szélcsendes volt az idő, a tenger pedig rezzenéstelenül terült el, mint egy tágas, fényben úszó rónaság. Vacsora után felmentem a fedélzetre. A többi utas már rég visszatért a kabinjába, de én még mindig ott időztem. Túl szép volt az este, nem tudtam elszakadni a csillagos égtől és a tündöklő tengertől. Rágyújtottam egy Virginiára, a fehérre meszelt korlátnak támaszkodtam, és a távolba meredtem. Csak a gépház zakatolását és a sodorvíz halk, lágy zúgását lehetett hallani. Még a kormányos tompa szava hangzott fel néha a szócsőből meg egy furcsa nyikorgás vélhetően az egyik árbócról. Az ormótlan kéményből némi füst szállt fel. A hajó tatján fáradtan lógott alá a francia trikolór, melynek közelében álltam. A hajó gyorsan haladt, akadálytalanul.
Hirtelen halk nyávogást hallottam balról. Először megijedtem. Hátranéztem, és láttam, hogy a sárga kandúr lassan felém közeledik. Nagyobbacska teste kirajzolódott az éjszaka egén, szemei kísértetiesen, zöldes tűzben szikráztak. Meg se moccantam, de a szívem hevesen vert, mikor láttam, hogy az állat egyre csak közeledik. Végül szorosan a könyökömhöz ült, rám meresztette csillogó szemét, hátát felpúposította, és fújt. Tapodtat se mozdultam, merő dacból. Miért kellett volna megfutamodnom egy macska elől? Ekkor felemelte a mancsát, és anélkül, hogy védekezni tudtam volna, hirtelen az arcomba karmolt. Na, ez már sok volt! Elöntött a méreg, és kedvem támadt kimutatni minden gyűlöletemet és megvetésemet a sárga kis szörnyeteg iránt. Ököllel feléje suhintottam, de mintha kőbe ütöttem volna bele, a kandúr meg se rezzent. Ettől csak még jobban felbosszantott, és egyre erősebben ütöttem. Felnyávogott, továbbra is rám bámult szikrázó szemével, és úgy tűnt, a legkevésbé sem fájnak neki az ütések. Dühbe gurultam, és égő cigarettámat a bestia pofájába dobtam. Az lerázta magáról, és nyugodtan ücsörgött tovább. Felkaptam a fedélzeten lévő egyik összecsukható széket, és teljes erőből ütlegelni kezdtem vele az állatot. Nem mozdult, hanem csak nyávogott, és egykedvűen tűrte. Végül akkora ütést mértem a macskára, hogy az bármilyen állatot pépesre zúzott volna: erről a kandúrról viszont minden lepergett, továbbra is mozdulatlanul ült a korlátnak ugyanazon a pontján, én pedig úgy éreztem, hogy követ vagy vasat ütök. Az izgatottságtól már verejtékeztem, és teljes erőből egyre csak ütöttem a teremtményt. Éreztem, hogy az egyik széklábat már szétzúztam a kandúron, amikor valaki hátulról vasmarokkal megragadta a karomat, úgyhogy fel kellett hagynom az ütlegeléssel. Csodálkozva megfordultam, hát ott állt az angol. Teljesen nyugodt volt, és szenvtelenül csak annyit mondott:
– Nem értem, uram, miért üti ezt az állatot.
Olyan közönyösen beszélt, mintha csak azt mondta volna: „Jó estét, hogy van? Meglehetősen sápadtnak tűnik.”
Váratlan megjelenésétől és flegmaságától úgy elképedtem, hogy mukkanni sem tudtam. Leforrázva álltam, mint egy gyerek, akit rosszaságon értek. Néztem, ahogy az angol karjára veszi a kandúrt és köszönés nélkül távozik.
Letöröltem a verejtéket az arcomról, aztán teljesen tanácstalanul visszatántorogtam a kabinomba, ahol álmatlanul töltöttem az éjszakát. Másnap fáradtan keltem, recsegett-ropogott minden csontom, és szentül elhatároztam, hogy kérdőre vonom az angolt. Szerencsétlennek éreztem magam, és nem sok erőt éreztem az új naphoz. Amikor kinyitottam a kabinom ajtaját, hogy beemeljem a csizmámat, a résen át egy sárga bunda surrant be hozzám. Gyorsan becsuktam az ajtót, és körülnéztem. A kandúr az ágy szélére ugrott, és ugyanolyan pozíciót vett fel, mint előző este a hajókorláton: púposan, felemelt farokkal, és fújt rám. Várj csak, te bitang, gondoltam, most elkaplak! Anélkül, hogy levettem volna róla a tekintetemet, kinyitottam a mosdó alatti szekrénykét, elővettem egy töltött revolvert, és céloztam. A kandúr mindent látott, ám a legkevésbé sem zavarta. Meghúztam a ravaszt, dörrenés. A lövés a fejét érte. Felfordult, majd néhány vonaglás közepette lezuhant a padlóra. Aztán elfeküdt és kimúlt. A kabint ellepte a füst, majd meg lehetett fulladni. Ezért kinyitottam a kerek ablakocskát, hogy a füst ki tudjon szállni. Kipillantottam, a zöld víz az ablak előtt hullámzott. És akkor – majdnem összeestem, meg kellett támaszkodnom a falnál, mert valami szörnyűséges dolgot láttam. Mindenható Isten, mit jelentsen ez? Láttam, amint elúszik előttem az angol sápadt arca, és tágra nyílt szemeivel úgy bámul rám, mintha meg akarna ölni. Nem káprázat volt, valóban ezt láttam. Amikor valamennyire összeszedtem magam, reszketve visszatámolyogtam a fedélzetre. Ott nagy felfordulást találtam.
– Az angol a vízbe vetette magát – mondta valaki. Már mentőövek úsztak a víz felszínén, a hajó megállt, és leengedtek egy mentőcsónakot. Az angol teste fel-felbukkant a nyomdokvízben, hol fehér arcát lehetett látni, hol a lába emelkedett ki a habokból, akár egy szélmalom lapátja, és már-már komikusnak hatott. A mentési kísérletek sikertelennek bizonyultak. A holttest végleg elmerült, nem bukkant fel többé. Miután a mentőöveket összegyűjtötték, és a csónakot visszahúzták a magasba, folytattuk utunkat.
Aznap, az éj leple alatt a macska holttestét a tengerbe hajítottam, gazdája után. Egy darabig még láttam úszni a csillogó vízen, aztán eltűnt. A kandúr meg az angol nélkül bukdácsoltunk tovább Veracruz irányába.
Olykor az angol eltorzult arcát látom magam előtt, miután nyugovóra térek. Másnap reggel mondták is, hogy hangosan kiabáltam álmomban.
Pallós Áron fordítása
(Napkút Kiadó, 2022)